A Freeszfe performansz osztálya az egyik legjobb dolog, ami az évtizedes munkával sikeresen szétbarmolt magyar előadó-művészettel történhetett. Miközben páran még a gyorsan süllyedő magyartenger-járóból igyekeznek kilapátolni a vizet, az elmúlt egy-két évben egy minden értelemben szabad csapat néhány léc és pár méter kötél segítségével összeácsolt egy kívülről biztonságosnak látszó tutajt, ami egy ideig még a víz felszínén maradhat.
 Orlando. Fotó: Todoroff Lázár |
Nem hiszek a messiásokban, vagyis nem állítom, hogy az az el- és lemaradottság, ami például a magyar színház és a néző közötti bonyolult viszonyrendszerben évtizedek óta letagadhatatlanul jelen van, egyik napról a másikra megoldódik a performansz osztályok ambiciózus tagjainak jóvoltából. Azt viszont gondolom, hogy az egyéves képzésen mentorok és mentoráltak – tehát nem mesterek és tanítványok – között zajló munkának máris van látszata, haszna, egyszóval relevanciája. A kicsi, mobilis, szórakoztató és gondolkodtató produkciók nem milliárdokból készülnek, cserébe viszont nem is a szemfényvesztés magas céljait szolgálják, vagyis: vigyázó szemünket a performansz osztályokra (is) vessük!
Fodor Orsi Johannája ezúttal nem tudott Szegedre jönni, így hetykén, kivételt erősítő szabállyal, performansz helyett mozifilmmel indult a ZUG Színház – ők is a megszűnés szélén állnak, kell-e mondanom? – egyszerre heroikus és kilátástalan vállalása, a másodszor megrendezett Freeszfe Egyesület Színház és Performansz Fesztivál. A bábrendezői diploma megszerzése után a második performansz osztályba becsatlakozó Fodor Orsi vizsgaelőadásáról készült, vágás nélküli (!) kétórás film főszereplője a pesti Reáltanoda utcában található elképesztő helyszín, a neoreneszánsz Kincsem-palota. A moziverzió legfőbb értéke, hogy sikerül előidéznie azt a szájtáti, őszintén ámuló érzést, amit két éve, az Orlando zártkörű bemutatóján az épületben kijelölt útvonalon kóborolva éreztem.
 Andrádi Eszter: Nodus Tollens. Fotó: Tandari Anita |
Nem egyszerűen egy/a térre szabott, optimalizált az előadás, hanem a korokon, városokon, nőkön, férfiakon, szerelmeken, de főleg csalódásokon átívelő emblematikus történet minden jelenete az adott teremből, beugróból, ablakszemből, lépcsőházból, alagsorból következik. Az előadók sebesen váltanak ruhát, szerepet, karaktert, történelmi és életkort: körgallér és abroncsos szoknya ide vagy oda, végig pontos ízléssel, remek arányérzékkel egyensúlyoznak reális, szürreális és groteszk pengeélén. A négyszáz évig húzódó identitás-kalandtúra megrendítő utolsó pillanataiban az angol reneszánsz és a magyar jelen kíváncsian kutató ujjai egymásba fonódnak, mi pedig irigykedve-aggódva nézünk a valóságba kilépő Orlando után.
Aki nem ismeri, annak mondom: a szegedi ZUG kényelmesen úgy harminc ember befogadására alkalmas szuterén a belvárosban, a bölcsészkartól két percre. Tapasztalatom szerint a kisszámú előnnyel rendelkező színházi térben kevés előadás tud igazán jól működni. Andrádi Eszter Nodus Tollense egyértelműen ezek közé tartozik: a néhány tíznégyzetméteres területet hiánytalanul és szó szerint belakja az előadó, miközben a sivár feketedobozt megtölti elképzelt (?) élete fiktív (??) mozgóképeivel. Azért az indokolatlanul sok kérdőjel, mert – mint látjuk még – a performansz osztályok erősen ráfordultak az autobiografikus vonalra. Az érdeklődés felkeltésének és a figyelem éberen tartásának hatékony eszköze, ha versének hőse a költő maga, főleg akkor, ha bizonyos részletek elegánsan homályban maradnak.
 Melykó Richárd: Massza Orbit. Fotó: Széll Mariann |
Mint az ismertetőből kiderül, a „nodus tollens” jelensége annak felismerése, hogy az életünk cselekményei értelmüket vesztették. Nyilvánvaló az érintkezés a melankóliával, a depresszióval, de szerencsénkre Andrádi Eszter nem szomorú lózungokat mantráz egy órán át, miközben mégiscsak variációkat látunk egy/a témára. Elfogadás, (át)változás, ismétlés, én és énidő, a lentnél is van lejjebb, és akkor a teremben sompolygó farkasról még nem is szóltam. Szellemes és szellemképes videoinstallációk lépnek működésbe az alkotó-előadó hol aktív, hol szemlélődő részvételével, miközben rövid, gegszerű élő akciók, meg hosszabb, kitartott (élő)képalkotás szemlélő tanúi is leszünk. Eközben pedig az üres tér megtelik feldolgozhatatlan fájdalommal és részvétteli mosolyokkal.
A szériából személyes kedvencem Melykó Richárd Massza Orbit című lecture performance-a, azaz performansz-előadása, ami gálánsan a zsáner paródiáját is nyújtja. A performansz intézményesítése egyben a műfaj halálát is jelenti, fejtegeti egyetemi kollégám két előadás között, és bár van ebben valami, azt hiszem, Melykó Richárd színpadi jelenléte és működése, előadása struktúrája és dramaturgiája minden kétkedőt meggyőz a Freeszfe képzésének elkötelezett szakmaiságáról. Remek a felütés, az, ahogy határozottan fegyelmez, majd szelíden, de ugyanilyen magabiztosan játékba hív minket az előadó. Bravúr, ahogy néhány perc alatt iskolás cinkosságot teremt a sok néző (mi) és az egy játszó (ő), illetve a sok játszó (mi) és az egy néző (ő) között.
 Mendel Péter: Felhívjuk kedves nézőink figyelmét |
Tudományos(nak tetsző) fejtegetést hallunk masszáról, orbitról, kommáról és pasztúráról, aztán székeinkkel karistoljuk a balettszőnyeget, míg meg nem találjuk helyünket a térben, amit aztán a jó pásztor azonnal kiigazít kénye-kedve szerint. Amúgy is a tenyeréből eszünk egy idő után, és meglepő módon egyáltalán nem esik nehezünkre, hogy engedelmeskedjünk láthatatlan dirigensi pálcájának. Kapunk még a massza hangjaitól eltekintve néma bevezetést a képelemzés világába, közben pedig bátran gondolkodhatunk azon, valójában milyen kicsi krumplik is vagyunk mi itt, az univerzum kellős közepén.
Felhívjuk kedves nézőink figyelmét: a hivataloskodó cím ellenére látványosan személyesebb vizekre evez Mendel Péter performansza. Szerethető az a szándékolt tétovaság, hogy ne mondjam, bénázás, amit a kábelrengetegtől ölelt kis színpadon elhelyezett mikrofonra szinte rátapadó fiatalember csípőből hoz. Hasonlóan izgalmas ez a perszóna, mint Melykóé volt; a visszafogott nézővegzálás – randomnak tűnő, később értelmet nyerő kérdésekre tapssal felelünk – ettől is működik remekül: érezni, hogy van itt valami titok, ami nagyon kikívánkozik, csak mintha sok-sok retesz és zár rejtené.
 Kovács Luca: Vörösmarty utca 13. fsz. 2/a. Fotó: Tandari Anita |
A kulcs amúgy lehet, hogy épp a mi táskánk mélyén hever, az előadó pedig mindent is megtesz annak érdekében, hogy a rejtélyre fény derüljön. Koncentrikus körökben tapogatja körül és azonosítja a párkapcsolati problémát a már említett kérdőívvel, egy tiltakozni képtelen szobanövénnyel, barátunkkal, a Google-fordítóval, embriópóz élő közvetítésére alkalmas gyerekkáddal, kívánságteljesítő tusfürdővel, illetve egy véletlennek álcázott kutyaattakkal. És nem utolsó sorban a digitális kép- és videótechnika valóságtorzító és/vagy -javító intézkedéseinek direkt foganatosításával: a minikoncert lelkes nézőközönsége boldogan asszisztál a low-budget eseményhez.
Kovács Luca a nemrég globálisan virális tetris challenge-dzsé fogalmazza élete meghatározó tereit és tárgyait. A Vörösmarty utca 13. fsz. 2/a elején közli velünk, hogy amikor elkezdett az előadáson dolgozni, két dologban biztos volt: hogy nem akar benne szerepelni, illetve hogy nem akar magáról beszélni. Talán mondanom sem kell, hogy egyik keretfeltételnek sem sikerül megfelelni: a mesterséges könnyfakasztás professzionális technikáit is megtanító előadás Kovács Luca élete eddigi két évtizedének eseményei körül matat és pakolászik. A mi bevonásunkkal és közreműködésünkkel: a világ legjobb vécéjétől tér- és időugrással jutunk a párválasztási vetélkedőhöz.
 Lanstyák Ildikó: Idil. Fotó: Tandari Anita |
A pesti Vörösmarty utca földszint kettes lakásában azonban alighanem egészen mások a problémák, mint akár néhány kerülettel odébb. A stand uppá alakított coming out-történetnek persze vannak megkapó pillanatai, miközben a nagyra nőtt kamaszlány érthetetlenségig hadaró beszéde el is távolít a szépen felépített, bár az előadás második felében túl váratlan kanyarokat vevő eseménysortól. Tény, hogy a babaház falai sok mindent elbírnak, mégis kérdés marad számomra, hogy a tündérkirálylányosdi meddig folytatható.
A minifesztivált záró Idil az előadó-alkotó Lanstyák Ildikó keresztnevéből született ügyetlen anagramma. Persze az a bizonyos hiányzó „l” betű nagyon is beszédes, hiszen a „testi elváltozásokra” koncentráló performansz korántsem idilli állapotokat fest fel. Test és lélek párbeszéde zajlik édesszájú nézőtársak aktív bevonásával, de a sütikóstolás csak a lájtos intró, ami tágra nyitja a kaput az előadó kimerítő hosszúságú betegséglajstromának ismertetése előtt. Csatlakozni, vallani, szörnyülködni ér: övsömörtől rosaceáig, depressziótól fejfájásig felkavaróan széles a skála.
A lista mámorával szembesülve máris megcsap minket a kivételesség érzete, abból meg egyenesen következik, hogy mindenáron fenn kell tartani ezt az állapotot. Lanstyák Ildikó performansza az utolsó lefekvés előtti, meghökkentő testi mese, ami a test (el)változásait tág, végig célirányos asszociációs mezőben értelmezi. A bűvész fekete terítővel letakart asztala mögül újabb és újabb (ön)kínzóeszközök kerülnek elő, közben pedig a terápiától a szexualitáson keresztül a kellő mennyiségű rost elfogyasztásáig jutunk el közösen. A háromnapos performanszfesztivál tanulságait a kegyetlenül önironikus záródal tökéletesen összefoglalja: „Minden kurvajó, a kedvem ragyogó.”