A kiállítás célja, hogy felsorakoztassa azokat a portrékat, amelyek a legmarkánsabban ragadják meg Picasso sokszínű, ellentmondásos személyiségét. Értékelendő, hogy a kiállítás több mint kétszázötven fotót mutat be a festő életútjának különböző állomásairól, ugyanakkor sajnálatos, hogy Picassót úgy jeleníti meg, mint aki önző módon kizsákmányolta volna a fotóművészetet annak érdekében, hogy hírnevét ezen a médiumon keresztül is öregbítse.  

Dora Maar portréja (1935/36) (c) VG Bild-Kunst, 2011

A tárlathoz készült katalógus (Kerstin Stremmel: MemyselfandI: Photographic Portraits of Picasso. Ostfildern, 2011, 15.o.) szerint a Picassót megörökítő fotósorozatok mind a festő, mind pedig a fotóművészek számára nagy üzletet jelentettek. Míg az alkotók közül sokan ezeknek a portréknak a segítségével futottak be nagy karriert, addig Picasso e pillanatfelvételeknek köszönhetően vált egyre rejtélyesebbé a nagyközönség számára. A fotókon a festő kézmozdulatai és arcrezzenései olyan kompozíciókban jelennek meg, amelyek egy megközelíthetetlen, misztikus személyiséget sejtetnek. 

A tárlat – melynek címe egyébként minden ötletességet és képzelőerőt nélkülöz – a katalógusban foglalt gondolatokhoz hasonlóan egy olyan festőt tár a nyilvánosság elé, aki kifinomult taktikával képes volt profitálni a fotóművészetből. A kölni múzeum által „önzőnek és számítónak” titulált Picasso valójában nem a fényképek által varázsolt imázst magának, hanem tökélyre vitt festészete révén aratta le a megérdemelt babérokat. Nem Picasso használta ki tehát a fotóművészetet, hanem a kurátorok kényszerítették őt bele egy „hangzatos”, ugyanakkor kényelmetlen narratívába. 

Egy helyütt (Jon D. Green: Picasso’s Visual Metaphors. In: Journal of Aesthetic Education, 19 /4/, 62. o.) Picasso azt mondja, hogy a festmények önmagukért beszélnek.  Azon állításával, hogy az alkotások nem szorulnak értelmezésre, kritikusok hadától vonja meg az interpretáció örömét. Ha Picasso ilyen hévvel kergeti el maga mellől az őt népszerűsíteni kívánó kritikusok „tömegét”, nehéz megérteni, hogy mi oka lett volna fotográfusokat alkalmazni arra, hogy személyének mitikus karaktert kölcsönözzenek. Tucker szerint (Paul Hayes Tucker: Picasso, Photography, and the Development of Cubism. The Art Bulletin, 64 /2/, 291. o.) a festő a fotográfiát elsősorban műveinek dokumentálására használta. Picasso olykor elővett néhány fényképet abból a célból is, hogy azokról rajzokat készítsen, de a fotóművészetet semmiképpen sem arra akarta használni, hogy magának jó hírnevet szerezzen.  

Madame d’Ora portréja (1955) (c) Museum für Kunst und Gewerbe Hamburg (A képek forrása: Ludwig Museum Köln)

Ahelyett, hogy a kurátorok Picassót leleményes karrierépítőnek, a fotográfusok munkáját propagandának, a fotókat pedig ügyes reklámfogásnak tüntetnék fel, érdemesebb lett volna olyan kérdéseket a tárlat tematikájába illeszteni, amelyek azzal foglalkoznak, hogy miben rejlik a kiállított fotók művészi értéke, s hogy miként bontakozik ki belőlük Picasso személyiségének egy-egy vonása. Valószínűleg érdemes lett volna megvizsgálni azt is, hogy milyen módon igézi meg a látogatót Dora Maar komor és rideg tekintetű Picassója, illetve hogy hogyan babonázza meg a kíváncsi szemeket a Man Ray és Madame d’Ora képein megjelenő életvidám és gondolataiban mélyen elmerült festő. 

A kétszázötven fotóportré bemutatásával a kurátorok azt sugallják, hogy a festőművész a fotográfusok jelentős hányadát mozgatta meg annak érdekében, hogy jó hírnevét biztosítsa az utókor számára. Mindemellett a kiállítás rendezői azt is hangsúlyozzák, hogy a festőművészt különös pozíciókban és öltözékekben megjelenítő portrék Picassót sejtelmessé, titokzatossá teszik. 

Bár André Villers képeit megpillantva a látogató egy olyan ravasz üzletembert ismerhet meg a festőművész személyében, aki kezében pisztollyal és Gary Cooper kalapjával kíván kulturális ikonná válni, ugyanakkor a festő, a revolver és a kalap mókás együttállása nem feltétlenül egy rejtélyes művészt takar, hanem e különös kompozíció az élelmes fotográfus Picassóról alkotott elképzelését tükrözi. Éppen ezért érdemes olyan szemmel nézni a tárlat valamennyi portréját, hogy azok nem a kubizmus atyjának üzleti érzékéről tanúskodnak, hanem a kiállítás anyagát biztosító fotográfusok sajátos Picasso-interpretációját nyújtják.