Ehhez sokszor az is elég, ha csak elszármazott török az illető, mint ahogy ez a helyzet Hussein Chalayan brit divattervező esetében. Isztambul Műcsarnokába, a figyelemreméltó Istanbul Modernbe 1994-2010 közötti munkásságát, vagyis az eddigi életművét bemutató kiállítást hívták meg, London és Tokió után.

Panoramic

Az eredetileg 1970-ben Cipruson született és Hüseyin Çağlayan névre hallgató dizájner nyolc éves kora óta él Londonban. Fontos adalék, hogy 1974-ben osztották fel görög és török zónákra Ciprus szigetét, így Hussein testközelből tapasztalta, milyen is a kulturális és politikai megosztottság. Angol állampolgár, ma a nemzetközi divatvilág krémjéhez tartozik, munkáit sztárok hordják (például Björk), dolgozott a Swarovski és Puma cégekkel, valamint az összes létező brit divatdíj birtokosa és még lovaggá is ütötték. Központi bázisa London, de Amerikától Párizsig mindenhol nyíltak kiállításai, illetve bemutatott divatshow-kat. Most, 38 évesen pedig önálló, jó pár órás sétát igénylő kiállítása nyílt egy olyan városban, ahová elvileg soha nem tartozott: Isztambulban.

Azonnali módosítás: Chalayan képviselte ugyanis Törökországot a 2005-ös Velencei Biennálén. A törökség tehát legalábbis reprezentációs szinten igenis fontos a művésznek és a művész is fontos Törökországnak, azaz identitásában minimum kettős. Az identitás és ruházkodás elvileg összetartozik a modernitásban, így nem csoda, ha Chalayan egyik fő témája éppen az identitás, vagyis az, hogy ki hova tartozónak vallja magát, és hogy ez a valahova tartozás egyben miképpen szolgál bélyegként is. Kollekcióiban a szerves és az ultramodern, a csodálatos textilek és a fémek természetesen elegyednek, közvetlenül materializálva a sokféleség egységét.

 

Inertia

Bevallom, nem értek a divattörténethez, de a tervező nyilvánvalóan azon dizájnerek sorába tartozik, akik – mint például Magyarországon Király Tamás – a ruhát nem pusztán kényelmi eszköznek, sőt nem is a divat vagy a stílus anyagának, hanem önálló kifejezési módnak tekintik. 1993-ban végzett a Central Saint Martin iskolában és már diplomamunkája sem volt semmi: a ruhákat ugyanis elásta a föld alá több hétre. A bemutató előtt exhumálta a maradványokat, majd ezeket hordatta a modellekkel – a szenzáció hatására a Browns londoni luxuscég azonnal megvette a műveket.

A mostani gyűjteményes kiállítást nem a törökök szervezték. Donna Loveday, a londoni Design Museum kurátora válogatta a saját intézménye számára az összeállítást, amit meghívtak Tokióba is, a japán Kortárs Művészeti Múzeumba. Ezek után került az immár világjárt anyag Isztambulba, ahol igencsak kapóra jött a kulturális főváros projekthez. A kiállítás fontosságát jellemzi, hogy Tokióban is egyfajta „utószót” fűztek hozzá – Hussein Chalayn a tokiói múzeum kurátora szerint „olyan alkotó, aki a ruházkodást élő filozófiává változtatta.” Méltó módon megrendezett, méltó összeállítás lett belőle Isztambulban is. 

Repose

Chalayan ugyanis világokat alkot. Esetében sokkal többről van szó, mintha ruhákat használna szokatlan módon, legszívesebben installáció-művészetnek nevezném. Az Istanbul Modern alsó részében található kiállítás körülbelül húsz nagy művet tartalmaz. Ezek több inspirációs forrásra épülnek: építészet, lakberendezés (bútorok mint ruhák), a biológia-géntechnika, a halál, a szépség, a fenséges – ez így mind együtt. A szerelem feltűnően hiányzik. Noha többségében olyan ruhákról/tárgyakról van szó, melyek divatbemutatókon szerepeltek, és sokszor úgy tudni, hogy Chalayan az élő megmutatkozást tekinti „a” műalkotásnak, a kiállított tárgyaknak határozott levegője van. Az installációk között sétálva hangok és terek is befolyásolnak, különös barlangszerű érzést produkálva.

Az első installáció az 1998-as kollekció sötét tónusú ruhái (Panoramic), melyeknek csúcsos sisakszerű teteje valami nomád derengést sugároz. A fekete anyagok határozottan félelmetes felütéssel indítanak, talán azért is, mert a tervező szándéka éppen az volt, hogy ne lehessen szavakkal leírni a ruhákat. Velük szemben a sebességről szóló költeményt, örök szélbe fagyott ruhákat és hajakat mutat be. Ez az Inertia címmel 2009-ben bemutatott kollekció egyedi darabjai – bevallom, igazából én hangsúlyozom csak, hogy ezek a ruhák bemutatókon szerepeltek, a kiállítás pusztán prezentálja őket, megfagyott anyagokként.

After words (A képek forrása: husseinchalayan.com)

Chalayan videókat is alkot, melyek nagyon tiszta világokat tárnak fel. Itt látható a 2005-ös Absent presence, melyben Tilda Swinton a főszereplő, és nem annyira sikerült futurisztikus paranoia-videó. DNA-vizsgáló biológust játszik, aki nem-brit származású nők ruháit vizsgálva azonosítja és feldolgozza, rögzíti az adatokat. Temporal Mediations című videója is az emigránsokkal foglalkozik, noha leheletfinoman, egy repülőtéren étkező, furcsán játszó, pózoló párral. Látható, hogy a tervező egyik problematikája a saját, rég maga mögött hagyott múltjának megértése.

A „viselhető bútorok” az After words című performansz-előadásban láthatóak, melyekben a testről lehúzott ruhákból tulajdonképpen nettül be lehet rendezni egy kis szobát. Az összehajtható faruha, vagy a huzatként is használható kosztümök nemcsak fantáziáról, hanem mérnöki zseniről is tanúskodnak. A belső tér, a lakhatás intimitása és a ruha közötti összefüggés Chalayan más projektjeiben is megnyilvánul. Organikus, teljességre törekvő látása harmóniákat keres, ilyen például a Swarovski számára készített Repose, amely egy térinstalláció. A falból csak egy repülőgép orra és egyetlen szárnya látszik ki, de egy lehajtható ülés mellett számok látszanak, mintha utasszámláló volna. A testen kívüli repülés allegóriájaként a fehérségbe oltott abszurditás egyben rendkívül elegáns ötlet.

Talán ebben az egyetlen dologban tradicionális divattervező Hussein Chalayan, vagyis abban, hogy munkáiból süt az elegancia. Lehet nem szeretni, lehet elfordulni vagy éppen lehet érte lelkesedni, de visszafogott ereje, áramvonalas ötletei sokban teszik valódi ízlésdiktátorrá. S hogy valóban az, azt a kiállítás utolsó darabja, egy videófilm mutatja meg, melyen talán egyik legsikeresebb kollekciójának bemutatója látható: önmaguktól mozgó ruhák, melyek megrövidülnek vagy éppen átalakulnak, mintha láthatatlan pici motorok mozgatnák a szálakat (One hundred and eleven, 2007 tavaszi kollekció). Mintha valami játékos, de mégis nagy csodát kapnánk ajándékba. S ha véletlenül megfordul a látogató, akkor ugyanazon év őszének egyik fő attrakciója, az egyetlen fénnyalábból készült, elektromos „ruha” ragyog rá.