Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KEMÉNYKALAPOS GYILKOS

William Shakespeare: Macbeth / Pinceszínház
2024. márc. 18.
macbeth pinceszínház revizor online
Bajban lennék, ha meg kellene mondanom, Tóth András pinceszínházi Macbeth-rendezésének számomra mi a kulcsfogalma, kulcsmomentuma. Nem azért, mert nem találni ilyet az előadásban – éppen ellenkezőleg; akár hosszú listát is írhatnék a produkció olyan ötleteiről, felvetéseiről, formai elemeiről, amelyek egy eredeti interpretáció kulcsai lehetnének. Amivel éppúgy jellemezném a bemutató erényeit, mint problémáit. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

A Macbeth Shakespeare leginkább egyértelmű nagytragédiája. Szűkszavú, véres, kegyetlen történet, mely szinte egyetlen megnyugtató, derűsebb jelenetet sem tartalmaz. Ám látszólagos egyszerűsége ellenére a cselekmény rétegzett – nem véletlen, hogy az értelmezések hangsúlyai gyakran igen távol esnek egymástól. Sok interpretáció középpontjában Macbethnek a hatalomhoz való viszonya, illetve a hatalomvágy személyiséget roncsoló hatása áll. Más értelmezések ezt a viszonyt a darabban ábrázolt teljes világra kitágítják, némiképp a királydrámák, illetve Jan Kott közismert „Nagy Mechanizmus” elmélete felől közelítve a tragédiához. Vannak, akik ehelyett inkább a szerelmi drámára helyezik a hangsúlyt, aláhúzva, hogy a Macbeth házaspár ámokfutását éppen az imádott másik fél felemelésének, illetve a neki való megfelelésnek a vágya táplálja. A leginkább pszichologikus megközelítésű előadások fő ambíciója pedig a pusztító erejű lelkifurdalás megérzékítése. Ennek megfelelően változik a mű kulcsfontosságú elemeinek megjelenítése is; a vészbanyák néha valóban a transzcendenciát (méghozzá a homályos, nehezen értelmezhető, embert elveszejtő transzcendenciát) jelentik a valós, véráztatta emberi világ mellett, máskor inkább metaforikus jelentésük van: az emberi vágyak, ambíciók szimbolikus kivetülései.

A Pinceszínház bemutatójának érdekességét eleinte az jelenti, hogy a fenti értelmezési variációk többsége egymás mellett épül a játék folyamán. Tóth András rendezésének kiindulópontja a háború. Az előadás háborúval kezdődik, háborúval folytatódik és háborúval végződik. A háború gyakorlatilag polgárháború (még akkor is, ha abba a környező hatalmak jó szokásuk szerint így vagy úgy besegítenek). S noha az előadás tartózkodik minden direkt aktualizálástól, nem nehéz a háborús állapotokat tértől és időtől elvonatkoztatva szemlélni. Támogatják ezt a rendezés változatosan stilizáló eljárásai és ötletei is. A szinte üres, sötét szín, amelybe csak stilizált, szimbolikus kellékek kerülnek, világvégi tájat mutat, leginkább Beckett módjára. A becketti allúziót erősíti a korona helyett viselt fekete keménykalap is.

macbeth pinceszínház revizor online

Jelenet az előadásból

A színen először a vészbanya tűnik fel (egyszál magában, társai nincsenek), akinek ugyan tulajdonítható némi misztikus-szakrális szerep, de elsősorban a macbethi ambíciók kivetülésének láthatjuk. Erős kép, ahogy Macbeth felemeli, hátára veszi, viszi magával a vészbanyát; nem tud szabadulni tőle. A mozgás, a gesztusok egyebekben is fontos komponensei az előadás színházi nyelvének; Vitárius Orsolya koreográfiája általában sűrítve, absztrahálva, mégis jól érthetően, frappánsan fogalmazza meg az egyes figurák aktusait, motivációit. A Varjú Ági és Tringer Bea tervezte látvány szimbolikájának fontos komponensét jelentik az össze nem illő darabokból abszurd módon összeálló jelmezek, amelyeknél a skót motívumot némi kocka és némi szoknya képviseli, de amúgy szabás, varrás és szín kibogozhatatlanul keveredik szinte mindegyik figura öltözetén. A legfontosabb szimbolikus kellék pedig becketti fára hajaz, amelyet az egyes gyilkosságok fokozatosan öltöztetnek fel „levelekkel” (miközben Macbeth ruházata fogyatkozik). A redukció része az is, hogy a nagy létszámú darabot – a szerepösszevonásoknak és sok szerep kihúzásának köszönhetően – hat színész játssza. Az összevonások között ugyan vannak merőben pragmatikusak is, de érződik az alkotói törekvés az asszociatíve összekapcsolható szerepek összevonására. A vészbanyát megjelenítő Koós Boglárka például a halál közelében létező, arról hírt vivő figurákat formál meg, köztük a „halál kapusának” klasszikus ziccerszerepét is. A Macbeth által meggyilkolt Duncant alakító Boda Tibor pedig megkapja a később Macbeth-tel végző Macduff szerepét is – mintegy a „Nagy Mechanizmus” elméletet erősítendő. A kornak, nemnek itt persze nincs különösebb jelentősége; a szereplők fiatalok (a szerepkonvenciókhoz képest mindenképpen), s az is kézenfekvőnek hat, hogy a nők által feltüzelt Macbethtel szemben trónkövetelőként fellépő Malcolmot is színésznő (Hermányi Mariann) játssza.

Ám ez az erős stilizálás és redukció mégsem jelenti azt, hogy az előadás teljes egészében lemondana az interpretáció hagyományosabb, realisztikusabb eszközeiről. Pallag Márton és Nagyabonyi Emese például első közös jeleneteikben illúziókeltően játsszák el Macbeth és Lady Macbeth egymás iránti erős érzelmeit, és azt, hogy voltaképpen egymás bálványozása viszi őket arra a lejtőre, amelyről aztán már nem tudnak visszafordulni. Később mindketten plasztikusan mutatják a lelkifurdalás gyötrelmeit is. Ugyanakkor az első részben nem érződik az, hogy ez az eltérő szemléletmód és a rendezői eljárások változatossága eredeti, sajátos értelmezést rajzolna ki – úgy tűnik inkább, hogy a koncepció iránya aszerint változik, hogy melyik jelenetből mi bontható ki hatásosabban, erőteljesebben.

macbeth pallag márton revizor online

Pallag Márton, Koós Boglárka. Fotók: Pinceszínház

A második rész e tekintetben némileg váratlan fordulatot hoz. Ott ugyanis a gyilkolásba és hatalmi mámorba belefeledkező, a vészbanya-jóslatokba kapaszkodva a valósággal egyre kevesebb kapcsolatot tartó Macbeth már-már valóban becketti-ionescói figurává válik, a játék egészén az abszurd árnyalatokban gazdag fekete humor lesz úrrá. Ez ugyan inkább következik Pallag Márton színészi alkatából, az abszurd és a groteszk iránti érzékenységéből, mint az első felvonás egészéből, de kétségkívül markáns karaktert ad a játéknak. Ugyanakkor meglehetősen monokrómmá is teszi. Az első részben megkezdett szálak egy része teljesen háttérbe szorul (Macbeth és a Lady közt ekkorra már szinte semmilyen viszony nincs, a jelentéses szerepösszevonások lazulnak kissé, a gyilkos humorú replikák és monológok háttérbe szorítják a lelkifurdalás megjelenítését). Új tartalmi elemek nem vetődnek fel, az elszaporodó teátrális (ön)reflexiók pedig nem hoznak létre újabb értelmezési síkot, így önmagukban kissé öncélúnak és sablonosnak hatnak.

Szerencsére a színészi alakítások oldják valamelyest a monotóniát. Pallag Márton stílusérzéke és szuggesztivitása a stilárisan egynemű jelenetekben is irányítja nézői figyelmet. Nagyabonyi Emesének ugyan kisebb tér és lehetőség jut a második részben, mint az elsőben, de az események feletti kontroll elvesztésének őrületbe sodró folyamatát plasztikusan mutatja meg. A változatos epizódokat játszó Koós Boglárka, Hermányi Mariann, Boda Tibor, Kovács Olivér pedig részint jelenlétük természetességével, erejével tűnnek ki, részint azzal, hogy személyességüket a szerepeket váltogatva is megőrzik. Fontos részük van abban, hogy az előadás többnyire valóban képes megérzékíteni azt sűrű sötét, világvégi, becketti hangulatot, amelyet a látvány sugall. Tóth András rendezése változatosan olvaszt magába különböző formákat, ötleteket, eljárásokat – perspektivikus rendezői formaérzékenységet mutatva. Ha ezeket a jövőben ökonomikusabban, egy következetesebb tartalmi koncepció részeivé szerkesztve tudja majd használni, jelentős produkciót is létrehozhat majd.

Az előadás adatlapja a Pinceszínház weboldalán itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek