Fehér zaj / Netflix
2023.01.04.

Noah Baumbach filmjei eddig többnyire kiáltó hétköznapiságukkal váltak emlékezetessé: a The Meyerowitz Stories családi dinamikája, a Házassági történet váláskrónikája kényelmetlen érzékletességgel ábrázoltak mindenki számára ismerős élethelyzeteket. Legújabb műve, a Fehér zaj azzal nyűgöz le, hogy kozmikus értelmet vágyik találni az élet trivialitásában. BECSÁGH DÁNIEL KRITIKÁJA.

Jack Gladney (Adam Driver) Hitler-szakértő egyetemi tanár, noha egy szót sem beszél németül. Patchwork-családját négy gyermek alkotja, akik ő és felesége, Babette (Greta Gerwig) változatos volt feleségeitől és férjeitől származnak. És aktuális házassága is krízisben van: Babette egy titokzatos gyógyszer rabja, amelynek létezését következetesen tagadja családja felé. 


Jelenetek a filmből

Bár maga az alapvetés még nem áll távol a Noah Baumbach kapcsán is előszeretettel emlegetett Woody Allen-i neurotikus-különc hangulattól, a Fehér zaj már a legelső pillanattól kezdve ennél nagyságrendekkel bizarrabb hangvételt üt meg. Címéhez méltóan ugyanis éppen arról szól, hogy az általunk kreált hangzavar hogyan itatja át hétköznapjainkat, hogy végül azok alapvető jelentőségét se tudjuk kivenni belőle. 

Eleinte felettébb kellemetlen, megterhelő az elbeszélésmód, ahogyan a legtöbb jelenetben egyszerre négyen-öten beszélnek párhuzamosan a fejünk felett, miközben szavaiknak értelme és jobbára jelentősége sincs – hiszen a csattanó éppen ott van, hogy a média, a szenzációhajhász-szemfényvesztő performanszokká degradált tudományos munka és saját figyelmünk folyamatos eltérelése révén hogyan változtatjuk létezésünket feneketlen, bábeli háttérzajjá, hogy ne kelljen szembesülnünk családi konfliktusokkal, természeti katasztrófákkal vagy önnön halandóságunkkal.

Bár Baumbachtól sosem volt idegen a humor, ezúttal tőről metszett szatírához nyúlt Don DeLillo 1985-ös regénye révén: a Fehér zaj rendkívül komplex képet fest kora Amerikájáról, ahol minden kommunikáció modoros hablaty, az egzisztenciális rettegést pedig konzumerizmusba fojtják a szeretteik igényeire, tragédiáira vak, infantilis felnőttek. Visszatérő geg, hogy a gyerekek érettebben, felelősségteljesebben, proaktívabban viselkednek bizonyos hétköznapi krízishelyzetekben, mint saját szüleik; ahogyan az is meghatározó vonása a filmnek, hogy minduntalan színdarabokat gúnyolóan magasztos, cizellált tirádákban szólalnak meg a szereplők – még az olyan banális jelenségeket tárgyalók is, mint amikor valamelyikük haja vagy a vécéülőkék kerülnek szóba.


A képek forrása: MAFAB

A Fehér zaj azonban nem áll meg itt: amint végzett a fentiek tematizálásával az első felvonás során, sokkal szabadabban mozogva egy Spielberg-paródiának is beillő középrészbe csap át, ahol Baumbach egyszerre sokkol hátborzongatóan nagyszabású, hatásosan komponált katasztrófafilm-betétekkel (a mű egészére jellemző, hogy a szatíra részeként változatos, ugyanakkor egytől egyig lenyűgözően kompetens stílusgyakorlatokkal kápráztat el) és kacagtat az ezeket szűklátókörűen felfogó emberiség reakcióival. Mintha a Ne nézz fel! egy általánosabb érvényű, és az expozíció során felállított zaj-értelem szembehelyezésre támaszkodó parafrázisát látnánk, ahol hőseink kozmikus léptékekkel, élet-halál szituációkkal szembesülve sem képesek kilépni kisszerűségükből, ösztönös megküzdési mechanizmusaikból és egyéni-kollektív pótcselekvéseikből.

A produkció ezen szakasza annyira remek, hogy a finálé már szinte semmit nem is tud hozzátenni – pontosabban elveti a sulykot azáltal, hogy egyszerre egy bensőségesebb, személyesebb szinten igyekszik folytatni gondolkodását, ezzel párhuzmosan pedig az abszurditást sokszorosára fokozva egy igazán velős csattanó megfogalmazásán ügyködik. Azonban ezen a ponton az igyekezet már elnyomja a mondanivalót: az addig látottak fényében a Fehér zaj tulajdonképpen a saját maga által is gúnyolt jelenség képviselőjévé válik, ahogyan falvédőre kívánkozó szentenciákká próbálja gyúrni az élet banális jellemzőit. Baumbach sajnos képtelen modernizálni a valószínűleg még a regényből kiütköző korszellemet, ahol a 70-es, 80-as évek a valódi filozófiai apropók korát elhagyva hirtelen saját konzumerizmusával és nihilizmusával kapcsolatban érezte szükségét ellenkultúrát alkotni.

A Fehér zaj is azzal veszti el végül nézője rokonszenvét, hogy kritikája mögül hiányzik a saját világlátás: kétségkívül bravúrosan szatirizálja hőseit és az általuk meghatározott közeget, ugyanakkor (szemben pl. a már említett Ne nézz fel!-lel) ennek nem kínálja érdemi feloldását, ezzel pedig egyre inkább az öncélúság érződik ki cinizmusából. Ebben a formában is  szórakoztató és elgondolkodtató azzal szembesülni, hogy a világ hazug, kiüresedett és boldogtalan (illetve főként saját hazugságaiban boldog), de az igazán nagy gondolkodókat az különbözteti meg a megkeseredett fotelfilozófusoktól, hogy ennek megállapításán túl egy jobb alternatívát is képesek elképzelni. Látszólag a Fehér zaj is megérkezik ennek kapujába, hogy aztán egy hamiskás, kétértelmű happy enddel engedje el nézőjét. 

Tegyük hozzá, hogy már az is hatalmas fegyvertény, hogy a több évtizednyi távlatban született alapművel a háttérben a Fehér zaj csak ennyiben érződik idejétmúltnak, és szemlélete minden más tekintetben ma is érvényesnek tekinthető (illetve Baumbach azzá tette). És akármennyire is sajnálatos, hogy az egyszerhasználatos szórakozást és azonnali lejátszásmegszakítást kínáló Netflix felületén a legtöbb nézőnek valószínűleg nem lesz türelme kihámozni a film értékeit önironikusan zajos elbeszélésmódjából, végső soron a legjobban ezzel képviseli majd saját igazságát, ha elsikkad a háttérzajnak gyártott kontentáradatban.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Netflix 2023