Messzebbről kezdem.

 

„Azt megértjük, ha egy egymilliót érő tárgy tönkremegy, ha lelőnek egy állatot, vagy a lakásfelújítás túl drágának bizonyul. De ha valami végtelenül nagyról, szentről, ráadásul az életünk alapjáról van szó, nem ugyanúgy reagálunk. Mintha az agyunk nem fogná fel a nagyságrendet.” – írta Andri Snær Magnason az idei év talán legfontosabb könyvében (Időről és vízről). 

 

A „végtelenül nagy” persze itt is a mi jövőnk, a bolygónk állapota, méghozzá az éghajlatváltozás szempontjából. Azt is találóan állapítja meg, hogy a tudósok és a tudomány szavainak végzetes jelentését 99 százalékban elfedi a médiából folyamatosan áradó zaj. Ezért lehet, hogy a „tengerek savasodása” helyett, amely az utóbbi ötvenmillió év legfontosabb kémiai változása, a holnapjainkat gyökeresen átíró esemény, a fogyasztók mégis inkább Kim Kardashian idomaira kerestek rá az interneten.

 

És akkor még nem beszéltünk a tudomány messze nem öntudatlan ellenségeiről, a tudásrezisztenciáról, amellyel szemben eredményesen fellépni korunk egyik nagy kihívását jelenti, ahogy azt a svéd filozófus, Asa Wikforss hangsúlyozza magyarul szintén idén megjelent könyvében. Ennek minden tünetét jól mutatták a pandémia keltette összeesküvés-elméletek, amikor felnőtt, iskolát végzett emberek azért nem oltatták be magukat, mert meg voltak/vannak győződve arról, hogy így chipet ültetnek be a bőrük alá.

 

A fentiek fényében a Ne nézz fel! című szatíra voltaképpen nem frenetikus vígjáték, hanem a tételt fényesen igazoló dokumentumfilm. Pompásan mutatja be a legegyszerűbb tényeket is elnyomó zajt, a tudás elbutított ellenségeit, és a mindezt készségesen meglovagoló, velejéig korrupt politikát. Olyan elegy ez, amelyhez még csak nem is kell Himalája méretű üstökös, szép lassan megfövünk mi a saját vizünkben is.

 

Történik, hogy egy doktorandusz, Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) és egy csillagász, Randall Mindy (Leonardo DiCaprio) félelmetes felfedezést tesz: csinos kis üstökös, amolyan bolygóölő égitest tart egyenesen a Föld felé, és alig fél év választ el minket a tömeges kihalástól. Hacsak nem teszünk valamit. Más filmekben ilyenkor megrendült arccal tárcsázzák az amerikai elnököt, tudósok sora kezd dolgozni, drámai zene mellett hatalmas gépezet lendül mozgásba, s ha már végképp minden remény elveszett, akkor színre lép Bruce Willis. Nos, a Ne nézz fel! mindennek a kifacsart, hogy ne mondjam, reálisabb változata.

 

Mert – Donald Trump legendás alkalmatlanságából kiindulva (igyunk mindannyian kézfertőtlenítőt) – miért is lenne olyan vezetőnk, aki képes félretenni aktuális politikai csatározásait, hogy a lényegre koncentráljon? Aki ne a saját hatalma megtartásához igazítaná a világmegmentés minden lépését? Meryl Streep gátlástalan, populista és szinte már tébolyultan számító, épp emiatt nagyon is hús-vér elnöke éppen ilyen. A többit meg elvégzi a kedélyességre szakosodott, legnépszerűbb reggeli műsor, a profi sajtó tökéletlensége és a közösségi portálok magamutogató őrülete. Mert persze lesznek üstököstagadók és nyerészkedők, lekenyerezhetők és bedarálhatók, és a médiahisztériában egyre kevesebb szó esik a tényekről.  

 

Szinte hideglelős pillanat, hogy amikor már az égen is jól láthatóvá válik az üstökös, elindul a Ne nézz fel! elnevezésű mozgalom. Persze könnyű mindezt az emberi hülyeség számlájára írni, miközben Adam McKay igen pontosan tárja elénk, hogy a felelősség közös. Hiszen mi vagyunk a tényektől elforduló, mindent puszta csevegéssé lefokozó tévéműsorok nézői, így annak fenntartói, a multicégek termékeinek fő haszonélvezői, az okoskodás napi bajnokai. 

 

Remek fordulat, hogy a félelembe majd’ belehaló Mindy professzort is elkapja a média sztárcsináló gépezete, és ő lesz a világvége elleni „küzdelem” arca, amíg újra meg nem szólal a lelkiismerete. Vagyis még a tisztán látó keveseket is a maga képére formázza a fejünk fölé nőtt gépezet. Nincs menekvés: az üstökös már egy régen – legalábbis szellemileg – agonizáló faj kihalására tesz látványos pontot. 

 

Adam McKay filmje tele van remeklő sztárokkal, mintegy ezzel is jelezve, hogy üstökös nélkül is elég nagy a baj. A remek forgatókönyv, az ezernyi összekacsintás, a valóság kéjes kifigurázása tényleg az elevenünkbe talál, amíg rá nem jövünk, hogy voltaképpen azon nevetünk harsogva, ami jelenleg is történik velünk. (Elég csak a megalkuvást nem ismerő doktorandusz helyére a politikával meddő hadakozást folytató Greta Thunberget képzelnünk.) 

 

Mondhatnám, hogy akárcsak Magnason vagy Wikforss művei, ez a film is az év egyik legfontosabb, legdrámaibb és igazán kijózanító alkotása. De tudjuk jól, hogy nem ezek kerülnek a topok válogatásaiba, nem ezek uralják majd a közbeszédet. Ettől nem lesz kevesebb idióta műsor a tévében, vagy több felelősségteljesebb írás a sok cuki poszt között. Ráadásul könnyű mindezt elintézni azzal, hogy mi azért nem vagyunk ennyire hülyék. Mi időben felküldenénk Bruce Willist, és nem egy rasszista hólyagra bíznánk a dolgot. Pedig dehogynem. McKay filmje azon kevés vígjátékok egyike, amelyen inkább sírni érdemes, megkönnyezni saját leépülésünket.