Nyugaton a helyzet változatlan
2022.11.09.

Alig lehet szavakat találni Edward Berger adaptációjához, amely 1930 és 1979 után harmadjára filmesíti meg Remarque leghíresebb regényét. Azért is, mert a kép és zene elemi hatása, az első világháború naturalisztikus nyersessége miatt ez a legszűkszavúbb verzió. Ám annál felkavaróbb. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Günter Grass a 20. századról szóló rendhagyó emlékezésében (Az én évszázadom) egy-egy jellegzetes esemény villantja fel és szimbolizálja az adott esztendőt. Az első világháborút egy beszélgetés idézi fel, mikor is a befutott, anyagiakban sem szűkölködő Erich Maria Remarque és a kevésbé ünnepelt Ernst Jünger társalog a lövészárkok világáról. 

Az 1929-ben írt regény, a Nyugaton a helyzet változatlan jól vegyítette a háború értelmetlen kegyetlenségét az olykor kissé szentimentális felhangokkal, valóban nem volt vád, sem vallomás, ahogy a szerző írta saját művéről, hanem beszámoló. Egy elveszett nemzedékről, amely az iskolapadból egyenesen a frontra ment, és amelynek legtöbb tagja soha nem tért vissza: akkor is elpusztult, ha a gránátok megkímélték, összegezte Remarque találóan. Jünger 1920-ban megjelent regényének (Acélzivatarban) tárgyilagos, dokumentarista hangvétele éles ellentétben áll ezzel, messze nem olyan olvasmányos és gördülékeny, mint bestsellerré vált társa.


Jelenetek a filmből

A magyar kiadás is jól tükrözi a két regény népszerűségének különbségét. Remarque műve már 1930-ban ott volt a magyar olvasók asztalán, és Benedek Marcell fordítása harmincezernél is több példányban kelt el, nem beszélve az azóta megjelent számtalan kiadásról (ma is hiánycikk a boltokban). Ezzel szemben Jünger műve csupán az első világégés kirobbanásának századik évfordulóján jelent meg magyarul, kihasználva a háborúról szóló könyvek dömpingjét, de – katonai zsargonnal élve – nem okozott nagy áttörést a magyar olvasóknál, pedig jelentőségét az azóta eltelt idő csak fokozta. 

A Remarque-regény népszerűségében nagy szerepet játszott a gyors amerikai moziadaptáció is. Ráadásul Lewis Milestone meg is kapta érte a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. Ezt a filmet egy másik követte 1979-ben, ám Delbert Mann verziója már nem vert ekkora port, a korrekt adaptációk közé sorolható. Mindkettőre jellemző, hogy nagy hűséggel adják vissza a regényt, az utóbbinál a narráció is segít abban, hogy még többet visszakapjunk a főszereplő, Paul Baumer gondolataiból. Tudjuk, hogy a regényben Remarque a saját tapasztalatait írta meg, aki tizennyolc évesen került a frontra, ám egy sebesülés révén végül szerencsésen életben maradt. Nem úgy történetének szereplői: a regény Paul valamint iskola- és bajtársainak halálát meséli el, köztük az apafiguraként is megjelenő, veterán Kat végzetét, aki szakaszvezetőként pátyolgatja, és adja meg a valódi kiképzést az újoncoknak.

Az adaptációk – jól mutatva a korabeli technológia lehetőségeit – mind azzal tűntek ki, hogy megpróbálták minél élesebben és realisztikusabban visszaadni az állóháború húsdarálóját. Ebben természetesen Edward Berger új verziója megy a legmesszebbre – nem hinném, hogy ennél jobban lehetne fokozni még a hatást, a háború nyersessége, kíméletlen vértengere önmagáért beszél. 

Az első negyedóra legalább olyan letaglózóan hat, mint annak idején a Ryan közlegény megmentésének kezdete, amely szintén döbbenetes naturalizmussal adta vissza a normandiai partraszállás vérgőzös pillanatait. Itt az egyenruha útját követjük végig onnan, hogy meghal a viselőjük, majd kimosva, megvarrva eljut a naiv újoncig, Paulig, aki még vissza is viszi, mert azt hiszi, hogy valaki másét kapta. A válaszban pedig ott van minden: „Biztos kicsi lett az illetőre, előfordul az ilyesmi”, mondja az egyenruhákat osztogató tiszt, és mosolyogva kitépi a zubbonyba varrt nevet. A kamera aztán szenvtelenül a szék alá süllyed, mert a padlón ott hevernek a vértelen címkék. Már ez is jelzi, hogy Berger szinte teljesen szakít a regény olykor szépelgő stílusával, és azzal helyettesíti, ami Jürgen művét fűtötte: alig távolodunk el a fronttól, a monoton öldökléstől.   

Az új verzió a lehető legfájdalmasabban mutatja fel az önkéntes ifjak tájékozatlanságát és hiszékenységét, akik hagyják magukat elbódítani tanáruk lelkesítő és üres szónoklatától. És ez nyúl legbátrabban az alapanyaghoz – két szoros adaptáció után megteheti, sőt meg is kell tennie, hisz nincs értelme újra elmondani ugyanazt. Szinte semmit nem látunk a hátországból (alig van „civil” helyszín) vagy a kiképzésből, a szadista Himmelstoss sem kapja meg a maga vicces-szánalmas jeleneteit. Ehelyett a német politikus, Matthias Erzberger (Daniel Brühl) révén a háborút lezáró fegyverszünet aláírásának folyamatát követjük a híres erdő még híresebb vasúti kocsijában, a kíméletlen francia feltételek elfogadását. 


A képek forrása: MAFAB

A három, pontosabban az első két verzió és az új közötti különbséget legjobban Paul (Felix Kammerer) halála jelzi. Az 1930-asban egy pillangó, az 1979-esben egy madár vezet el az akkor már tapasztalt, Kat helyére lépő főhős utolsó pillanatához, a végzetes lövéshez. Mindez egy jellegtelen napon, az utolsók egyikén történik, amikor a frontról küldött helyzetjelentés szerint „Nyugaton a helyzet változatlan”. Berger verziójában mindez jóval drámaibb és hangsúlyosabb, a szépelgés helyére, amelyet a pillangó és a madár jelképezett, egy frusztrált tábornok kerül (Friedrichs – Devid Striesow remek alakítása), aki nem akarja vesztesen elhagyni a háborút, így kihasználja az utolsó órákat is, mielőtt a már aláírt fegyvernyugvás életbe lépne. Az értelmetlenség így szinte fokozhatatlanná válik.

Nagyon sok erénye van a filmnek. Mindenképpen jót tett a regénynek, hogy az „antanthatalmak” utódainak nézőpontja, vagyis a győztesek helyett (az első két filmet teljesen áthatja az a tény, hogy javarészt amerikai-brit pénzből készült) a német olvasatot, vagyis a vesztesekét kapjuk. Ez egyébként a legdrágább német film a Netflix eddigi történetében (ez minden kockán látszik), és ezzel indul versenybe Németország a legjobb külföldi filmnek járó Oscarért (megérdemelné). A nem mindennapi operatőri munka (James Friend) hátborzongató tablókat fest és még felkavaróbb közelikkel érteti meg velünk a felfoghatatlan szörnyűséget, amelyhez Dascha Dauenhauer tesz olykor klasszikus hatású, olykor nyers elektronikus zenét. Olyan átható és lefegyverző a kép és muzsika ereje, hogy egyáltalán nem bánjuk, hogy a két másik verzió mellett ez lesz a legszűkszavúbb. És joggal: a túl sok szó most csak elfedné a lényeget.

Edward Berger filmje nagyhatású és lehengerlő alkotás. Ellentétben Sam Mendes szintén nagysikerű, két Oscarral is jutalmazott mozijával (1917), amely a vágás látszólagos hiányára és a szintén kifejező képekre építve a partikuláris (egy nap története) felől közelített, ez a mű hiánytalan és széles tablót rajzol a maga részlegességével. Azon filmek sorába illeszkedik, amelyet mindenképpen le kell vetíteni azoknak, akik úgy hiszik, volt vagy lehetett bármiféle romantikája a háborúnak. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Netflix 2022