 Come, feel |
Anat Danieli
és Sahar Azimi társulata is először lépett fel Magyarországon, és meg vagyok róla győződve, hogy nem a legjobb darabjaikkal. Talán azért, mert mindkét társaság az úgynevezett virulens időszakában van: önkeresésük extázisában általában nem győznek kísérletezni az együttesek. Aztán némelyik kísérlet nem sikerül, de ezzel sincsen semmi baj, ráadásul divat a pusztán csoportdinamikai kísérlet színrevitele. Másrészt csak a nézőnek kellemetlen, ha kívülállónak érzi magát, a színpadon szereplők ettől még nagyon jól elvannak a mikrovilágukban, ahogy erről most is meggyőződhettünk. Kérdés, hogy mekkora az a távolság, ahonnan már felfoghatatlan a mondanivaló. "Death of a Lady" |
Az előrejelzések szerint a Trafóban már többször bemutatkozott Yasmeen Godder köpönyegéből bújtak ki az alkotók. Tény, hogy az egyébként New Yorkban és Izraelben is dolgozó koreográfusnő az izraeli kortárs tánc megkerülhetetlen alakja, éppen azért, mert az identitás már valamin átszűrve jelenik meg nála a színpadon, kiindulópontnak pedig magát a testet, és nem a színpadi interakciókat tekinti. Abban valóban hasonlít a két, nálunk debütáló koreográfus a Godder-féle irányzathoz, hogy minimalizálják a teatralitást, és szeretnének a lényeghez eljutni. Ez a tánc esetében a korpusz maga, ezért aztán minimálisak a kellékek, a jelmezek, a zene, a szöveg. Jócskán útközben értük viszont őket a munkában, így a tréningruha jelzés értékében is többet jelent egyszerű, semleges fekete dressznél.
 "Death of a Lady" |
Anat Danieli Have you been to the movie "Death of a Lady"? című, első este bemutatott munkája (táncolják: Moran Abergel, Oren Tishler, Lili Ladin és Doron Raz) zene nélküli, csupán a testek ritmusára és a táncosok hangjára épülő darab. Saját valóságot építenek egymás között a táncosok, szépen, lassan, de folyamatosan. A négy szereplő a négyes szám kétfelé bontásának összes variációját kipróbálja a csoportalkotásban, és miközben egymás felfedezésével vannak elfoglalva, időnként igen kellemes szövegeket mondanak. A legjobb a viccmesélős rész, aki ért angolul, még nevethet is nagyokat. A humor egyébként nagy erénye az előadásnak, mert a tematika, miszerint lassan kell adagolni a felfedezések örömét, ennek a segítségével lendít át néha az unalmon is. A meghittség és a helyzetek elemzésének lehetősége helyenként egészen izgalmassá teszi a „mozit”, késztethet önvizsgálatra, de azt gondolom, hogy az egyébként Merce Cunningham New York-i iskolájában tanult Danieli esetében ehhez a szöveg ritmusa valamint értelme, és nem a tánc visz közelebb. A mozgás is minimálisra sikerült, ám kaptunk azért egy kevés simogatást.
 Come, feel. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Sahar Azimi Come, feel című etűdjében (táncolják: Didi Erez, Lazaro Godoy, Maya Viser, Shir Hacham, Sahar Azimi) több volt az alapenergia, a készenléti állapot még szült is némi feszültséget. Itt is minden csupasz, nincs világítás, se kellékek, csak egy szék a színpad szélén, amelyen ül egy fiú, és elektromos gitárral irányítja a táncosok szétszéledéseit. A táncosok sorban érkeznek, lepattant próbaruhákban. Ezeknek egyébként semmi funkciójuk, csak azt erősítik, amit amúgy is tudtunk, hogy most valami work in progress következik, viszont még ahhoz is kevés a mögöttes elgondolás. A színpadi puritanizmusnak nem ad értelmet a fantáziátlanság. Egy-egy „bevetés” vagy „egymásnak feszülés”, ami a testek és az erő szintjén szépen megmutatkozik, úgy fullad a semmibe, puffan az unalom gumifalába, hogy öröm nézni: az egész mögött nincs ott a miért, de a tiszta tánc sem, mert ahhoz meg kevés a technika. A hiányérzet átüt a koreográfián és bár ez Sahar Azimi megvalósítandó céljai között szerepelt, kicsit parodisztikusra sikerült. Ahogy a táncosok egymás közötti jelzéseire nem érkezett a másiktól reakció, úgy kifelé sem érzékeltették, hogy szükségük lenne valamire, legalább az elutasításra, ami jobb, mint az apátia. A probléma zárva maradt a színpadon. Táncosok egymás között. Egy toporgó Izrael.