Az élet Ricardóéknál / Amazon Prime
2022.03.02.

Nicole Kidman és Javier Bardem az ’50-es évek legnépszerűbb amerikai sitcomjának főszereplőit alakítják Aaron Sorkin új életrajzi filmjében, melyben nemcsak a sorozat jövője, de a színészek házassága is bizonytalanná válik. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Nálunk kevésbé ismert, de az USA-ban az I Love Lucy nevű szituációs komédia 1951 és 1957 között futó hat évada nemcsak az egész amerikai nemzetet hozta lázba óriási nézettségével, de a közönség előtt felvett, alánevetős sitcomok műfaját is évtizedekre meghatározta. Ma már örülnek a stúdiófejesek, ha 15 millió amerikai megnéz valamit a tévében, de akkoriban 60 millióan követték a sorozatot hétről hétre. 

Hétfőnként, amikor adásba került, megcsappant a boltok forgalma, és még a lakossági vízfogyasztás is érezhetően lecsökkent arra a fél órára. Ezt én is csak onnan tudom, hogy Az élet Ricardóéknál (Being the Ricardos) első öt percében belemondják mindezt a kamerába, mintha egy dokumentumfilmet néznénk az egykori készítőkkel, akik nosztalgiázva emlékeznek vissza egykori munkájukra.

Természetesen színészekről van szó, mivel hiába különülnek el térben és időben, egymás mondatait úgy folytatják, mint ahogy az iskolások adják át a szót egymásnak a karácsonyi műsoron. Erről akkor is beugrana, hogy Aaron Sorkin-filmet nézek, ha egyébként nem tudnám. Sorkinnal kapcsolatban nem új megállapítás, hogy a stilizált párbeszédek szerelmese, amelyek kicsit sem életszerűek – nála éppen ez a lényeg.
 
Ő az a párbeszédeknek, mint Michael Bay az akciófilmeknek: a dialóg olyan nála, mint a puskaropogás. Minden szereplő egy vicceskedő okostojás, aki egy Formula–1-es pilóta reakcióidejével veti oda a másiknak a frappánsnak vélt replikákat, persze azért gondosan kivárva, hogy ne vágjon a másik szavába. Már két színész is gyors tempót diktál, de mikor Sorkin hat-nyolc ember közti adok-kapokot vonultat fel, az maga a verbális tűzijáték: harsány és látványos, ugyanakkor felszínes, és egy idő után rendkívül fárasztó.
 
Eddig akkora meglepetés nincs, Sorkin hozza a tőle elvártat, de ezúttal önmagán is túltesz, és az érzékszerveink ellen vívott háborúban több frontot is nyit, talán amiatt, hogy az életrajzi filmes formulát felrázza, vagy talán azért, mert maga sem hitt abban, hogy ez az anyag működőképes. Bármi is legyen a készítői motiváció, a narratívát az I Love Lucy egy epizódjának hétfőtől péntekig terjedő leforgatására húzza fel, ám ezt folyamatosan megszakítja a már említett áldokumentarista bevágásokkal és a két főszereplő megismerkedésének előzményeivel. Mintha folyamatos körkapcsolással tudósítana a történésekről, mindenből adva egy kicsit, azt üzenve, hogy ne aggódj, kedves néző, mindjárt megyünk tovább.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Sorkin világában minden fordulat bombaként robban, amiből minden napra jut legalább egy: a sorozat címadó főszereplőjéről, Lucille Ballról (Nicole Kidman) kiderül, hogy a kommunistákat támogatta húsz évvel korábban! A sorozatbéli partnerétől, aki a való életben is a férje, Desi Arnaztól (Javier Bardem) gyereket vár! A férje más nőkkel csalja! Olyan valószerűtlenül tömény az események tálalása, mintha néhány nap alatt egy komplett Wikipédia-szócikk játszódna le. A válsághelyzetek valós alapokon nyugszanak, mégis mindössze átlátszó írói fogások a feszültség megteremtésére.
 
A hatásvadászat, a valóság teátrális eltúlzása abban is tetten érhető, ahogy Sorkin Lucille-t meg nem értett vizionáriusnak állítja be. Mint amikor egy zsenit látunk alkotás közben, ahogy a fejében megszólaló múzsa szavait tolmácsolja a külvilágnak: elsőre inkoherens őrültségnek hangzik, amit mond, de egyszer csak összeáll, és mindenki csak ámul, hogy egy színész, ráadásul egy nő olyat látott meg, amit még senki! Nincs kétségem afelől, hogy Lucille Ball értette a szakmáját, talán jobban, mint akkor bárki, de itt mégis olyan magától értetődő instrukciókat állítanak be művészi éleslátásként, mint hogy a színészt ne ültessük háttal a kamerának, ha egyszer az arcát kell figyelni, és hogy a burleszket is gondosan meg kell előre tervezni ahhoz, hogy vicces legyen.
 
A film aztán véget ér valahogy, így vagy úgy, de eljutunk péntekig, kapunk egy kiírást a további történésekről, ahol valamit érezni kellene, ám ez nem könnyű, amikor a stílus ennyire elnyomja a belső tartalmat. Nem mintha ne lehetne érteni a témákat, hiszen Sorkin nem bízza a véletlenre a sorok között olvasást, és jól artikuláltan kimondatja őket a szereplőivel. Ezek olyan témák, mint idősödő színésznőnek és kubai bevándorlónak lenni Hollywoodban, a munka és a magánélet összefonódása, a munkába menekülés a sikertelen házasság elől, terhesség, hűtlenség, stb. Ha már látszólag ilyen komoly témákról van szó, elvárható lenne, hogy Sorkin az eltúlzott sitcom-karakterek mögött láttassa magát az embert, de hiába tesz erre kísérletet, a túlzott stilizáltság elidegeníti őket, és a film végére is csak szerepet játszó karakterek maradnak, akiknek a valódi emberi milyenségüket alig ismerjük meg jobban, mint két órával korábban. Ebben a harsány fennforgásban túl kevés az intim pillanat, az emberi momentum, amikor láthatnánk a sebezhetőségüket.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Sorkin több mint harminc éve foglalkozik írással, de rendezőként csak 2017-ben, az Elit játszmával (Molly's Game) debütált, amit tavaly A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7) követett. Ez, a harmadik rendezése a leggyengébb a sorban, mert ahogy nő a magabiztossága, úgy csökken az ambíció és az alapanyag iránti alázat, és hatalmasodik el a munkájában az alkotói egó.
 
Mintha nem a sztárság hamis álarca mögött rejlő valódi emberek érdekelték volna, csak egy újabb alkalmat keresett volna arra, hogy a szereplők a szócsövei lehessenek. Ha Sorkinban volt is szeretet és rajongás az I Love Lucy iránt, ez valahogy elveszett útközben, és inkább tűnik úgy, mintha teljesen mellékes lenne számára, hogy kik ezek az emberek és mi ez a műsor. Olyan ez, mintha Sorkin a kedvenc zenekaráról áradozna, de közben kiderül, hogy még a slágereket sem ismeri igazán.