Alaposan meg fog lepődni, aki az amerikai perekhez szokott. Mármint a filmeken is látható perekhez, amelyekben ugyan van egy-két aljas trükk, a rendszer nem mindig működik olajozottan, és születnek részrehajló ítéletek – ám az igazság előbb vagy utóbb győzedelmeskedik. A chicagói hetek kapcsán lezajlott tárgyalást viszont az amerikai igazságszolgáltatás egyik állatorvosi lovaként tartják számon, szinte már hasonlít a Ká-Európában levezényelt egykori koncepciós perekre – persze csak messziről és hunyorogva.
Ám egy elvileg jól működő demokráciában a hatalom kilengése sokkal inkább feltűnik, mint egy önmagát alig leplező diktatúrában. Aaron Sorkin új filmjében alaposan körüljárja azt, amikor a hatalom mindent elkövet, hogy neki tetsző ítélet szülessen, s kicsit üssön azokon, akik politikailag kényelmetlenek a szemében. Nekünk ebben nincs semmi új, ám az amerikai díszletek között szokatlan – bár Nixon és a vietnámi háború zavaros időszakában Amerika is a lehetőségek hazája volt, csak egészen más értelemben.
Ha a magyar nézőt nem rettenti el az első húsz perc, amikor a film az események hátterét vázolja, és hirtelen több szereplőt is bemutat, miközben csak úgy repkednek a szervezetek és a nevek, kényszerű történelmi leckét tartva, hogy kontextusba helyezze a nézőket, akkor szinte biztos, hogy kitart a végéig. Meg kell adni, Sorkin itt is mindent elkövet, hogy jobban csússzon a történelem: gyors és ügyes vágásokkal, felfokozott tempóval próbálja a mai generáció nyelvére lefordítani a múltat.
1968-at írunk, és Chicagóba érkezik jó néhány tüntető, hogy a Demokrata Párt elnökjelölő nagygyűlése idején tiltakozzon a jelölt személye és a javában tomboló vietnami háború ellen, hogy hallassa a hangját, s kicsit bulizzon is egyet a közparkban. Sok és sokféle ember gyűlik össze: öntudatos diákok, kicsit szétcsúszott hippik, az erőszakmentesség hívei, de surranópályán még a Fekete Párducok is befutnak. A sok polgárjogi mozgalom némi rendőri arroganciával keverve viszont kiadja a tökéletes keveréket: erőszak és brutalitás, vérző fejek, recsegő csontok.
 Jelenetek a filmből |
Ám az új kormányzat, a Nixon-éra igazságügyi minisztere úgy dönt, hogy azzal kezdi hivatalát, hogy megvádolja a tüntetés 7+1 szervezőjét (tíz évnyi letöltendő börtönbüntetést kér egy soha nem alkalmazott törvény megszegésére hivatkozva), illetve üt egyet az elődjén, aki nem akarta megvádolni az érintetteket. A politikai cél tehát kettős: üzenni a folyton tüntető és rendetlenkedő ifjúságnak, illetve a polgárjogi mozgalmaknak, és kicsit szorosabban fogni a gyeplőt. Ezzel pedig elkezdődik az évszázad egyik legfurcsább pere.
Sorkin, aki nem mellesleg Oscar-díjas forgatókönyvíró (Social Network – A közösségi háló, Egy becsületbeli ügy) imádja a megtörtént események alapján fogalmazott példabeszédeket. Legyen az partikulárisnak tűnő, ám mégis lényeges politikai ügy (Charlie Wilson háborúja – az afganisztáni háború kulisszatitkaival), a Szilícium-völgy történései (Social Network, Steve Jobs), baseball (Pénzcsináló) vagy épp póker (Elit játszma – ezt a forgatókönyvét végül meg is rendezte). Mindezt pedig nagyon érthetően és tanulságoktól sem mentesen képes elővezetni, néha olyan figurákat mutatva be nekünk, akikre amúgy nem is lettünk volna kíváncsiak, ám a maguk területén egy jótékony pillanatban igencsak jelentős dolgokat vittek véghez. Így vagy úgy. És ez A chicagói 7-ek tárgyalása kapcsán is igaz: voltaképpen egy igen lendületes, humoros, ám a morális kikacsintásokkal és szájbarágós következtetésektől sem mentes, háborúellenes filmet készített. Persze alaposan megcsipkedve az igazságszolgáltatás visszásságait is (többek között a komplett elmebetegnek tűnő bírót – Frank Langella talán legjobb alakítása Nixon után).
 A képek forrása: MAFAB |
Azt pedig Sorkin is tudta, hogy mindezt nem érdemes megfilmesíteni sztárparádé nélkül. Eredetileg Spielberg ült volna a direktori székben, hogy vászonra vigye az immár tíz éve elkészült szkriptet. Ám, ha ő ki is szállt, a Dreamworks maradt, és így a sztárok is. Sacha Baron Cohent állítólag Spielberg szerezte meg a filmnek, s ez is igen jó húzásnak bizonyult: a mindenből viccet csináló, ám elveit soha meg nem tagadó hippit igen meggyőzően alakítja. De ez jobbára igaz minden mellékszereplőre: Joseph Gordon-Levitt a becsületes, ám a szerepét mégis eljátszó ügyészt formálta meg, Mark Rylance az ügyvéd bőrébe bújt: őt – ez lehet, hogy rekord – végül a bíróság 24 rendbeli megsértésével vádolták meg!
Ám A chicagói 7-ek tárgyalását végül nem nyomja agyon a saját súlya: megmarad élvezetes történelmi leckének, s ha a nagyon megrágott tanulságok és dialógusok java részét elengedjük a fülünk mellett, akkor bizony egy-egy humoros részén igen jól szórakozhatunk. (Például azon, hogy mennyien épültek be a szervezők közé, vagy azon, hogy Julius Hoffman bíró szinte minden megszólalása felér egy sajátos stand-uppal. Kár, hogy ő végig véresen komolyan gondolta a fellépését.) Mert Sorkin most is bebizonyítja, hogy kiválóan ért a megtörtént esetek dramatizálásához, illetve ahhoz, hogy ezeket fotogénné varázsolja: pergő dialógusokkal, feszes ritmussal, kitartott pillanatokkal. És a végén tényleg meghatódunk saját nagyszerűségünkön, s talán még az igazság is győz.