Egy ideje azt hiszem, jobban érdekel a főzés, mint az irodalom. Ezzel nagyjából szembehelyezkedtem a regényt elbeszélő, bizonytalan identitású illetővel, aki a történetét mégis a könyv szerzőjével megegyező néven meséli. Az ő kacifántos bizonytalansága, hogy ki is ő valójában, a regény szinte minden vonatkozására kihat, és ez a nyaggató, eldönthetetlen dilemma mozgatja és szervezi a detektívmunkával, belső és földrajzi utazással, valamint tépelődéssel telepakolt cselekményt.

Az eredmény egy oknyomozó családregénybe oltott utazós egotrip, amit nagy és szaggatott lélegzettel mesél el a szerzővel a megszólalásig összetéveszthető narrátor/főszereplő, Gerlóczy Márton. A megtévesztően élethű, ám valójában autofikciós Gerlóczy (a könyvbeli) azért billen ki tulajdon identitásából, mert némi kétsége támad bizonyos nagyszülők leszármazása körül, és ezen alighanem alkati, esetleg narrációs okokból, de nem tud egy félmosollyal napirendre térni. A kritikus persze jobban örülne, ha a főszereplő mosolyogna, napirendre térne, és jobb kedéllyel merülne el Szicília lassan-lassan otthonossá váló környezetében, ha már oda tévedt alkotói szabadságra, és ahol (a meglátását közlő elbeszélő remélem osztja a lelkesedésemet) az élet fő szervező szempontja az evés!

Ám miközben számtalan borús leírást szolgáltat, a tájra is a maga baját projektálja, még a kikerülhetetlen gasztro-jelenetek is begyűrődnek sajnos ebbe a mindent megmángorló identitás-bizonytalan őrlődésbe. Ez a kétségbeesett lelkiállapot nem kíméli a környezetét, a téli falu unos-untalan „kriptahideg”, minden „penészes” és nagyjából szörnyű, persze az ember mindenhová viszi magával a nyomorát – ám fel-felvillan az elveszett paradicsom (mármint az éden) képe, egy korábban újra- és újralátogatott egzotikus tengerparti öböl, ahol emlékei szerint még tudott nyugodtan írni. Ezzel szemben itt ez a nyomasztó Szicília, ahová a csaja miatt kellett jönni, mert most nincs pénz a Távol-Keletre, és majd jön utána Zsófi, csak még dolgoznia kell valami szörnyű munkahelyen. (Sms-ekben vagy chaten tartják a kapcsolatot.)

Mielőtt szétszpojlerezem a könyvet: az egészben tényleg Zsófi volt nekem a legérdekesebb, mármint elnézést mindenkitől, akik a negyven felé tépelődéssel küzdő férfiírók belső folyamatait nagyobb érdeklődéssel követnék, de hát arra ott ez a 380 oldal, tessék végigolvasni. Viszont a regénybeli Gerlóczy nagy és egésztestes feltárulkozása alatt Zsófi szinte egyáltalán nem kap szót, inkább az a gyanúm támad, hogy egy chatbot szegénykém, annyira elütnek a rövid, pársornyi válaszai és kérdései a dagályos elbeszélés arányaitól, és hogy-hogy nem, de mindig az elbeszélő hogyléte és dolgai vannak a fókuszában akkor is, amikor végre lenyomja a „Reply” gombot. Persze nincs ott, mert épp éli a munkahelyi életét valahol Budapesten, de nagyjából a 178. oldalig nem is nagyon jut neki tér Marci mellett – aki abban a rövid kitérőben is saját magára reflektál a barátnőjén keresztül.

El kellett ábrándozzak arról, hogy milyen lehet Zsófinak lenni, a távolban lenni józan és megbízható társnak, miközben kibontakozik egy nagy dráma, amiben ő ha minimális szöveggel is, de valahogy főszereplő. Éppen csak jelen idejű apró párbeszédekkel, áttételesen. Zsófi várva várt érkezésére – és mivel megkéri rá – Marci főz egy finom alapanyagokból összerakott parmezános csirkét, ami igazán kedves, sőt örömteli dolog. Zsófi nem tipródik és tépelődik, viszont támogató, és úgy tűnik, feltétel nélkül szeretik egymást, vagyis elfogadja ezt az egész helyzetet, mondhatni, tapintatosan. Barátnő, terapeuta, alkalmasint titkárnő, talán szponzor. Zsófi nélkül talán nincs is ez az egész!

Marci számára ugyanis sok egyéb mellett azért olyan centrális ez a családfakutatás, hogy a majdani kisgyerek, ha megkérdi, hogy ki volt a nagyapja, akkor simán tudjon válaszolni neki. Ezért kell áldozatos munkával, időt, pénzt és klaviatúrát sem kímélve végigkutatni, hogy a dédszülők akkor most hogyan voltak a fenti szomszéddal, és ki csalt meg kit, vagy sem. A regénybeli Gerlóczy ráadásul már egyszer átélte a traumát, hogy a saját neve és identitása nincs márványba vésve, és az apja mégsem az apja; szinte kiszámítottan megbotránkoztató a családi fikció kiteregetése, ez az egész újabb detektívesdi pedig már a repeta. Ami ebben nekem mégis tetszett, a tényleg nagyon szép belső borító mellett, az a sok várostörténeti kitérő a több generációnyi Budapesten, a kort és hangulatot aláfestő különféle idézetek és megidézések.

Ugyanakkor számos megoldása kevéssé tetszett. Az ismételt, triviális refrénmondat, amiből kevesebb több lett volna. Vagy a szintén ismételt tiltakozó „Nem!” felkiáltás. A sejthetően Utas és holdvilág-utánérzős archaikus, drámai manírok az olasz tájleírás körül. Ezek kölcsönvett, lötyögő ruhadarabnak hatottak a Fikció szerzőjének saját íróságát tematizáló író-elbeszélő szövegében. Ráadásul egyszerre mintha több irodalmi napirendet is követne: a mára divattá lett szókimondó és önleleplező autofikciót, a talán közhelyesnek nevezhető írói válságot feldolgozó férfiúi midlife crisist, a több szálon futó családtörténetet (amihez igazán elkelt volna egy átfogóbb ágrajz), egyszóval túlvállalta magát ez a könyv. Nem mintha ne lehetne megírni egy ilyet, csak épp ha az egészet az hajtja, hogy a főszereplő mániásan kutatja saját szövevényes önmagát, és a családi leszármazása eredetvizsgálatát, az egész körkörösen örvénylő monologikus katlanná válik, amely őneki ugyan lehet nagyon érdekes, de az olvasó ebben az érdeklődésében messze nem osztozik. Így pedig nehéz kitartani végig egy hosszú regényen át.

Viszont ott van ebben a regényvilágban Zsófi! Aki bár alig kap teret, mégis központi alak, motiválja és időrendbe helyezi az eseményeket. Van az ő érkezését megelőző várakozás, és az utána következő élet. Az elbeszélő felidézi, hogy „megismerkedésem Zsófival, gyógyító erejű megfontoltságával és szigorú szelídségével az elfogultság és csőlátás maradékát is száműzte gondolkodásomból, és szégyenkezve gondoltam vissza arra az időre, amikor nevetséges publicisztikáimmal kiszolgáltam egy társadalmi kollektíva igényeit, azt írtam, amit hallani szerettek volna, és még csak nem is tudatosan, ellenkezőleg, én is azt akartam hallani, gyenge voltam, gyengék voltunk”. Szóval ő egy igazi csodalény. Egy alkalommal még kritikát is megfogalmaz Marcival szemben, valahol a vége felé, és ez is remekül szolgálja a jellemfejlődést. Zsófi megszólalásai tényleg eléggé józanok és megfontoltak, és ki tudja, a Fikció-sorozatnak, amelynek ez az első kötete, a következő részeiben még merre kíséri Marcit, akinek addigra helyre kutatódik az identitása. Sok meló lehet végig mellékszerepelni egy vajúdó írót, és megmenteni az autofikciós világát önmagától, ehhez is sok szerencsét kívánok neki, nekik, a továbbiakban.