Beszélgetés Kukorelly Endrével
2021.10.19.

A kerek évfordulóra jelent meg Istenem, ne romolj, az elmúlt tíz év válogatott verseinek kötete. Kukorelly Endrével beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A kortársak közül is sokaknak jelent meg a hetvenedikre kötete. Számodra fontos határ ez?

Kukorelly Endre: Verseskötetet kiadni a lélek luxusa. A prózának van piaca, biznisz, a versnek nincs. Ma, most nagyon is érzem, hogy a vers mennyire magánügy. Magamnak csinálom, minek mutogassam másoknak.

R: Sok versed elé írtál mottót, az egyik, József Attilától – „Nagyon örülni nem szabad” – hangulatában végigkíséri a kötetet. Hogy vagy ezzel az örömmel?

K.E: Rengeteg minden örömmel tölt el, nagy zenék, nagy szövegek, felemelő, mulattató, megkönnyeztető testi-lelki-szellemi ügyek és bajok. Nagy vacsorák, nagy meccsek, nők társasága. Élni jó, ám nagyon semminek sem éri meg örülni. Nem kell semmit túltolni. A magyar kultúrát, közbeszédet a pesszimizmus uralja, a reflex-szerű gyűlölködés, gyanakvás és bizalomdeficit. Ezt unom, és már aránytalanul sokáig tartózkodunk a negatív szférában.


R: Az Istenem, ne romolj az elmúlt tíz év verseinek a válogatása. Korábbi válogatott köteteid, a Legszebb versek és a Mind, átjavított, újabb, régiek kapcsán is felmerül, hogy egy adott pillanatban vajon mi alapján állítod össze ezeket. A korábban már megjelent versek kötetbe rendezése, újragondolása új nézőpontokat is ad?

K.E: Nem vagyok kötetépítő. A vers – nyilván – belőlem épül, meg abból, ami épp akkor nagyon bennem vagy előttem van, így egyrészt adott egy állandó változó, a téma viszont némiképp random, az érdekel, miként lehet ezt így együtt mozgatni, nyelvileg játékba hozni. A témák, gondolom, nem véletlenül kerülnek elém, bevonzom őket, ha ilyen szempontból végigvenném a verseket, kimutatnák nekem, hogy akkor épp mi izgatott, mi foglalkoztatott.

R: De maga „a verssel való bíbelődés” nagyon foglalkoztat, számos versedben reflektálsz a versírás mikéntjére. Tükör is, ahogy írod. Mit jelent, hogyan változott az elmúlt évtizedekben?

K.E: Mindenféle szövegemmel ez van, pepecselek, vacakolok velük. Átírom, visszaírom, valóban bíbelődök, a verssel talán még inkább. Verset igyekszem nem írni, mert – nagyarcúnak tűnik vagy sem – az megy. Jobban izgat, ami ehhez képest kevésbé megy, gyerekkoromban is, edzésként, bal lábbal rugdostam a szentistvántelepi betonházacskánk falára a labdát. Leginkább akkor írok verset, ha megijedek, vajon sikerül-e még. Sűrűn kiadni versesköteteket félreértés. Tizenkét verseskötet, az túl sok – még ha van három válogatott, a H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.vegyes műfajú, és a Samunadrág gyerekkönyv is. A költészet nem piaci szereplő, hiába tukmálod a verseket, lepattan, ezt megértem, ha nem is nem értek vele egyet. Verset írni és olvasni nagy dolog, a legnagyobb – magunkon való – munkálkodás, ám kellő diszpozíció szükségeltetik, amiből a mindennapok pörgése folyton kipenderít. Lelassulni hozzá nagy munka. Könnyebb a prózába elmélyedni; mint mikor belegyalogolsz a tengerbe, hogy átúszom, és kész. Úszol, hajózol a végtelenségig. Úgy tűnik, ha választani kell, inkább a széles tengert választjuk a gyors, éleseket ütő hegyi patak helyett.

R: Vissza-visszatérsz korábbi verseidhez, beleírsz, visszaírod, újra ránézel. Ez az íráshoz való attitűdöt is mutatja. Egyfajta örök elégedetlenségből is fakad?

K.E: A tökéletes úgyszólván sosem áll be, minden elégedetlenkedés jogos. Mindenképp kell a távlat, a horatiusi kilenc év. Idő kell a jó ítélethez, csak kellő távlatból látszik, hogy ami adott, az valóban jó-e, működik vagy sem. A rárakódásokat, külsődlegességet, hamisságot leszedni onnan örökké folytatható játék. A javítások zsigeriek és biztosak, más sokszor nem is érti, mit miért teszek. Olykor én se.

R: Fontos számodra a zene. A zsigeri olyan lehet, mint a zene, vagy érzed, vagy nem. Ez történik a versekkel is?

K.E: Aki sok zenét hallgat, ha nem ért is hozzá, egyre jobb döntéseket hoz. A műalkotások elsősorban a zsigeri idegrendszert „támadják”, ha az elő van készítve, egyből jön az élvezet. Vagy kettőből. Ha elég képet nézel, elég mélyre engeded, elég jó körülírásokat olvasol hozzá, és képes vagy divattól és elvárásoktól eltekinteni, tuti akceptálódik. Kiélesedik rá a lelked és eldönti majd, mi jó, és mi nem. Ez a képesség genetikailag kódolt bennünk, ha megtanulod a kódot olvasni. Előbb az érzék, és csak utána az arra való törekvés, hogy megérts abból valamit, mi is olyan finom.

R: Sok pályatárstól idézel részleteket, sokuknak dedikálod a verseidet – Arany, Mészöly, El Kazovszkij, Erdély. A mostani verseskötetedben mintha megsűrűsödtek volna a számodra fontos pályatársak. Mennyiben határoznak meg téged?


K.E: Jószerével – ehhez képest legalábbis – más sem érdekel. Vagyis sok más, de „a művészet” számomra egyfajta drog, és ha egy művésznél hasonlót érzek, őt akkor is bámulom, akkor is hat rám, ha semmiben nem egyezünk. Hogy most épp ez a verseskönyv jött sorra, az sem tervezés eredménye, így alakult. Akiket idézek, persze fontosak nekem, mint más százak amúgy. A mindenevő olvasásmániást idegesíti, ha arra gondol, mennyi mindent nem olvasott még.

R: Akiket megidézel, mind nagyon erősen kötődnek a nyelvhez. Ez kapocs is hozzájuk?

K.E: Nyelvvel foglalkozva ez nem lehet másként. Valóban, ezek a szerzők elsősorban nyelvileg ütnek, nem tematikusan, de a műélvezethez nem a téma az érdekes; az bármi lehet, ha nyelvileg úgy alkották meg. A megalkotottság pontossága és váratlansága izgató. Az, hogy nem lehet kiszámítani, amikor érzed, hogy maga a szerző se tudja, mi fog jönni. Ebből a szemszögből a krimi rejtvénye untat, mert ott a szerző visszafelé dolgozik, neki eleve megvan, és az a feladat, hogy előlem eldugja. Ez nemigen érdekel. Lassan harminc éve tanítok kreatív írást, mantrázom, hogy nem a miről lényeg, hanem a hogyan. A szöveg mű, művi, nyelvi konstrukció, a cisz után gisz van komponálva, és nem más, ezen múlik minden.

R: Bár az az Istenem, ne romolj verseiben ott vannak a barátok, a szerelmek, folyamatosan az a korai köteted – az Én senkivel sem üldögélek – jut eszembe. Elcsendesült líra, amelyben nagyon erős hangsúlyt kap a kert. Mit jelent ez a kiterjesztett kert-szimbólum?

K.E: A természet felkavar és meghat. Megszégyenít, ahogy Schiller írta A naiv és szentimentális költészetről. Semmi szenvelgés. Megkapó. Városi fiú vagyok, aki kertes házban él, igazi dzsumbujban. Bármit teszek, burjánzik. Levágom, visszanő. Hát legyen! Beülök a burjánzásba verset írni, csúcs érzés, ilyenkor a minden világok legjobbika áll be.

R: Miközben keménység, egyfajta nyerseség is jellemzi a szövegeidet, szinte állandóan ott van, nem csak kötetcímekben az Isten. A Teremtő és a kert mintha ugyanannak volna a megtestesítője.


K.E: A megrendülés, a természetestől való megszégyenülés nincs ellentétben a keménységgel. Legalábbis bennem, aki olykor olyan vagyok, mint a vídia. Néha annak kell lenned, hogy kibírd a dolgokat. Magaddal szemben is, különben tehetetlenné válsz, elhagyod magad. Újra-és újra képesnek kell lennem arra, hogy felpumpáljam magam ezzel a keménységgel, és akkor élvezni kezdem, amiben vagyok. A keménység, a megrendülés és az autentikus előtti megszégyenülés komplementer. Szinte sosem vagy autentikus, sosem vagy magad, jó, ha engeded, hogy elpirulj.

R: A kötetben alig néhány verse foglalkozik a közügyekkel, miközben te magad igen beleállós vagy, foglalkoztat, politikusi múltad is van. Eltávolodtál tőle?

K.E: Azt hiszem túlzottan is „közéleti” vagyok, a köz előtti szereplést, közösségben levést, a közügyekben való részvételt alapvetőnek tartom, ebben a „régi görögök” a mestereim. Ők tudták, vagy ha nem is, csinálták. A köz és a magánélet egyensúlyán áll vagy bukik az arisztotelészi eudaimonia, hogy jó démonok vezetnek-e.

R: Miért fontosak neked ezek az ügyek, irodalmi szervezeti dolgok, a szegények támogatása? Fölélesztetted a Baumgarten díjat, létrehoztad a Nyugodt Szív a Lakhatásért alapítványt.

K.E: Épp nem hiányzik, de ezek az ügyek az orrom előtt vannak, bosszant, hogy nincsenek jól intézve, és nem akarok hasra esni bennük. Nem kell ahhoz parlamenti képviselőnek lenned, hogy foglalkozz ilyesmivel – ezt megtapasztaltam. Próbálsz valamit tenni, és aztán könnyebben nézhetsz a tükörbe.

R: Bár tiltakozol, hogy a válogatásban a 70. év is szerepet játszott, mégis sok tekintetben összegez, visszatekint. A családról, apádról, a nagyszülőkről, édesanyádról a prózádban írtál, születtek versek is, de itt mintha ez is hangsúlyosabb lenne, tematizálódott, az utolsó ciklus a gyerekkor, ők. Sűrűbb a hiány?

K.E: Ezek folyton fölbukkannak. Egyre brutálisabban. Fölbuknak, mert a legmélyről buknak elő. Ha udvarias vagyok magammal, az érzelmesség a hajtóerő; igazából érzelgős vagyok. Ez apukámtól jön, és nyilván összefügg azzal, hogy annyian meghaltak azok közül, akikkel erős érzelmi közösségben éltem. Édesanyám lassan három éve. Nem tudom és nem akarom elereszteni őket. Most egy regényen dolgozom, az el nem eresztés jegyében.

R: A prózai és lírai nyelvhasználat közös, párhuzamosan halad?

K.E: Ez sokszor fölmerül az írásaimmal kapcsolatban, és nem tudom, mi a válasz. Alapvető különbség nincs, én beszélek, belőlem beszélnek ki, mégsem ilyen egyszerű, mert látom, ha ez vagy az pont vers akar lenni. Kiveszem a rímeket, faltól-falig írom, akkor is. A vers függőség, jön a hiány, elvonási tüneteim lesznek, muszáj csinálni.

Szerző: Marton Éva