Szergej Lebegyev: A Debütáns
2021.11.23.

Mit érdemel az szerző, aki az utolsó oldalakon képes coelho-i spiritualizmusba fojtani egy szinte végig működőképes bűnregényt? A mellékelt ábra szerint világhírt és előkelő helyet a The Wall Street Journal listáján. E titkokban bővelkedő regény kapcsán számomra ez jelenti a legnagyobb rejtélyt. IVÁN ILDIKÓ KRITIKÁJA.

Szergej Lebegyev könyvének címét – A Debütáns – túlzás volna enigmatikusnak nevezni. Mérgek és méregkeverők sötét hajlékaiban settenkedhetünk, az első oldaltól az utolsóig. A szó, amely rögtön beugrik – Novicsok – oroszul annyit jelent, „újonc”. Az orosz olvasó, aki a hírek mögé áhít legendát, mítoszt, mesét, máris beleborzonghat ebbe az egyszerű rejtjelezésbe. Sajnos a fordítások olvasói ebből kimaradnak – nem mintha számukra sokáig maradna rejtve az üvegcsébe zárt főhős személyazonossága.


Másik főhősünk a méreg atyja, az emigrációban dologtalanul tengődő, s immár halálos beteg titkosszolgálati vegyész. Az agg boszorkánymester egy politikai gyilkosság kapcsán régi munkaadói számára likvidálandó célponttá válik. Megismerjük a leszedésére (természetesen megmérgezésére) küldött ügynököket, egyikük becsődölt magénéletét, múlja kísérteteit, és kezdődhet a tánc. Klasszikus, megbízható kémregényszüzsé, vadászat–történet. Nincs is ezzel semmi gond, sőt – a bűnregényeknek szinte mindig jót tesz, ha ismert témát variál csavarosan és izgalmasan a szerző, hogy elringassa egy kicsit olvasóját, s amikor az már otthon érzi magát, jöjjenek a cselekmény csapóajtói, áramszünetei és medvecsapdái. A szerző stílusa nem rabul ejtő, de teljesen vállalható, élvezhető (sztáríró esetén talán többet várnánk, bár épp a sztáríróság okán akár rosszabbra is gyanakodhatnánk), Soproni András pedig valószínűleg kihozta belőle a maximumot. Az pedig sokat ígér, hogy Lebegyev bevállalósnak látszik, és lemond a könnyű műfajok sikerreceptjéről – az azonosulási lehetőséget kínáló, szimpatikus, félthető főhősről.

Mert itt bizony olyat nem találunk. A nem megnevezett, csak körülírt, német Alpokat sejtető tájakon ugyanis szörnyetegek vadásznak szörnyetegekre, s eközben minden az alkotója által már-már emberi személyiséggel felruházott Szörnyeteg, a prémium méreg, a Debütáns körül forog. A szörnyetegeknek lehetnek hétköznapi problémái, peches repülőútjai, elveszett csomagjai, és kaphatnak gyomorrontást a fogadóban felszolgált véres steaktól, de mindez a regény lélektana szerint korántsem jelenti azt, hogy szörnyetegeink, a vegyész és az ügynökök, átlagemberek. Azt sem állítja, hogy ők mind a körülményeik produktumai, nem mentegeti őket hűséggel és kötelességtudattal. Nem lehetne bárki Kalityin, a titkosszolgálat kémikusa, és nem lehet bárki Sersnyov sem, a killer. Személyiségük alakulásának fordulatait megismerjük – a leírások elevenek és hihetőek – de ezek csak a képkeret faragványai a portrék körül, nem szolgáltatnak megnyugtató motivációt a szereplők kegyetlenségéhez és rideg szenvedélyéhez. Inkább azt erősítik meg, hogy a vadász és a préda eleve rossz csillagzat alatt születtek. Kalityin elköteleződése a méregvegyészi pálya mellett két szimbolikus beöltözési aktushoz köthető: az első, amikor a még gyerek főhős titokban magára ölti KGB-főtiszt nagybátyja gondosan rejtegetett egyenruháját, a másik, amikor évekkel később ugyanennek a nagybácsinak a kezdeményezésére felpróbálja a katonai vegyészek akkoriban már elavult, nehéz, vastag és fullasztó gumi védőruháját. Az utóbbi processzus felér egy fizikai kínzással (az arcra szorított gázálarc, a levegőmegvonás vissza is tér a könyvben egy konkrét kínzás-jelenetben), és a beavatás-élmény, amit Kalityin tapasztal, egyértelművé teszi, hogy a fiú a sötét kiválasztottakhoz tartozik.

Lebegyev érzékelhetően hisz a gonoszban, és könyvének ez sokáig javára válik – csalódást csak annak okozhat, aki félreértette a műfajt, és még az első ötven oldal után is abban bízik, hogy nem a Novicsok mitológiáját kapja szerzőnktől, hanem szépirodalomba kódolt tényregényt, valós, trükkösen kiszivárogtatott részleteket a titkosszolgálati kémiai fegyverekről. Ilyeneket ugyanis aligha kapunk, a részletek inkább meseszerűek (illetve, ha mégis, a szerző ügyesen megtévesztette a recenzenst, persze, az is lehet, hogy az orosz titkosszolgálat története regényesebb, mint képzelnénk).

Ugyanakkor ez a lelki alvilág hordozza a regény egyik fő kihívását. Akarunk-e vadászattörténetet olvasni úgy, hogy nem futunk és cserkészünk a vadásszal, nem bújunk és menekülünk a prédával? Akarhatjuk-e csupán intellektuális érdeklődésből követni a két szálat, a távolság pulzálását, az előnyszerzéseket és egérutakat, ha a végkimenetel végül is mindegy, ragadozók falják fel vagy szalasztják el egymást, és nem kár értük? Fenntartható-e az olvasói figyelem egy ilyen jellegű történetnél lelki azonosulás nélkül? A kérdés persze az, engedi-e a műfaj Lebegyev manőverét, pontosabban az, van-e olyan mester Lebegyev, hogy meghekkelje magát a műfajt?

Az talán túlzó feltételezés, hogy a szerző nem tudja, mit is ír. Rengeteget lehetne lamentálni a lektűr és a magasirodalom határainak elmosódásáról – annyit meg kell jegyeznem, hogy ezt én inkább pozitív, mint negatív jelenségnek tartom – de egy aktuálisan bombasztikus témáról, kémregény-szüzsével kifejezetten meghökkentő volna, mondjuk, Ulysses-parafrázist alkotni.

A kérdés második részére térve: nem, de majdnem. A vegyész kísérlete, hogy elkerülje a találkozást, érdektelenebbre sikeredett, de a visszaemlékező részek olvastatják magukat. A killerek útja izgalmasabb, sőt, amikor majdnem ledarálja őket a fejlett európai repülőtér bürokrácia-gépezete, bekavar az időjárás és a túl szívélyes helyiek, szinte (csak szinte) kicsit már megsajnáljuk őket (emlékeznek a Szkripal-ügyben gyanúba keveredett tenyeres-talpas ügynökökre?), de pont a könyv vége felé én már sűrűn lapozgattam vissza, hogy követni tudjam a történéseket.

És akkor még mindig ott van az a fránya vég. A – bocsánat, ezt nem tudnám másképp kifejezni – tömjénszagú farok, a vörös helyett. Amire azért az ember nem számított volna. Még a könyv elején feltűnik egy ígéretes mellékszereplő, egy torz arcú lelkész. Német hegyi városka, templom, mi sem illik jobban a tájba, mint egy lelkész, szinte biztosak lehetünk abban, hogy később majd ő csavarint egyet a dolgok menetén. Na de így?

Igen, a könyv vége felé a szent ember (gyorsan kiderül, hogy az) újra előbukkan, és menedéket kínál az akkor már rettegő Kalityinnak, akihez, a sokadik kényszerű kitérő után, ismét közelednek üldözői. És, mivel valamivel el kell ütni az időt, elmeséli a szűkölő nyomorultnak saját életét és (némileg szürreális és parodisztikus) üldöztetését az NDK-ban, amelynek hatására a vegyész sötét lelkivilága egy pillanat alatt összeroskad. Mert – tudom, hogy spoiler, de ezt figyeljék: „Travnitchek maga a csoda, amely keresztülhúzta Kalityin sorsát, értelmetlenné, jelentéktelenné tette a Debütánst. Ő az anyag fölötti abszolút hatalomra tört, és az abszolútum összeomlott. Kalityin megpróbálta meggyőzni magát, hogy a Debütáns megölte volna a papot, de érezte, hogy a csoda irracionalitása fölötte áll az elmélkedéseinek, a méréseinek, a számításainak.”

Hogy ezek után mi történik Kalityinnal és a gyilkosokkal, azt nem mondom el, de tulajdonképpen nem is érdekes. Minden gonosz tesz még egy tiszteletkört, mielőtt rendesen aláhullana a pokolba. A szerző meg összecsapkodja a tenyerét, és leporolja a kezét.

Szerző: Iván Ildikó
Szerző:  Szergej Lebegyev,  Cím:  A Debütáns,  Kiadó:  Helikon Kiadó,  Fordító:  Soproni András,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  329 oldal,  Ár:  3799 Ft