David Schalko: Nehéz csontok
2021.06.06.

„Bécs, 1938 márciusa. Ausztriát a Harmadik Birodalomhoz csatolják." Így kezdődik a Nehéz csontok című regény fülszövege, de egyáltalán nem úgy folytatódik, mint ahogyan a kezdőmondat után várná az olvasó. Súlyos történelmi regény helyett gengszterregényt tartunk a kezünkben. Hősök-e a hősök és áldozatok-e az áldozatok? KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

„Zsidó téma – tuti téma” – mondja Gold Joseph Heller regényében, de persze – mint minden frappáns mondat – ez is csak részigazság. Kétségtelen viszont, hogy vannak prekoncepcióink, ha tudjuk, hogy egy regény zsidókról szól: legyen egyszerre vicces és tragikus, szőjék át a zsidó hagyományok misztikus és egzotikus, ugyanakkor mégis sajátosan ismerős (optimálisan kelet-európai) szálai, hemzsegjenek benne a Jeremiások és a krakélerek, a szent őrültek és a fifikás szerző-mozgó emberek, a mindenféle színes-szagos figurák, lüktessen benne a klezmer bukdácsoló ritmusa. Nehéz ezektől a sztereotípiáktól elszakadni, hiszen nem is nagyon akarunk – ezek ugyanis szerethető sztereotípiák, rengeteg szórakoztató és elgondolkodtató olvasmányélményünk formálta őket.


David Schalko regénye, a Nehéz csontok szerencsére nem ilyen, pontosabban nem teljesen ilyen, bár a zsidó környezet - minden tragikumával és minden komikumával - igen hangsúlyos benne, holott a főszereplők jobbára még csak nem is zsidók. Mindent megkapunk ugyan a fenti listából, és még sokkal többet is – Schalko mégis túllép a kliséken, vagy éppen ad absurdum viszi őket, mikor egyszerre ír történelmi kulcsregényt („megtörtént esetek alapján”), városregényt (Bécs és környékének topográfiája már-már társadalmi és tudati szintet kap, önjáró, sokkal több egyszerű színpadnál), demisztifikált Gólem-történetet, fekete komédiát (egy terjedelmes Kafka-parafrázist), pszichológiai rémregényt (amiben Gustav Meyrink Bret Easton Ellisszel parolázik), sajátos szemszögű holokauszt-elbeszélést, virgonc gengsztersztorit, rejtőien fickándozó magasponyvát, és még sorolhatnám.

Első hallásra mindez inkább ijesztőnek, sőt erőltetettnek tűnhet. A Nehéz csontok mégis kiváló szöveg. Meglehet, nem igazán regény, de regény léptékű játék, ami egyszerre komoly és komor, ugyanakkor roppant szórakoztató (igen, tudom, azok a fránya zsidó sztereotípiák!), kegyetlen és megható. Nagyon emberi szöveg.

Kissé félrevezetőnek érzem a borítóra tett szlogent: „Ha Guy Ritchie regényt írna…”. Persze, nem tudom, milyen regényt írna Guy Ritchie, csak azt tudom, milyen filmeket rendezett, és úgy érzem, csalódik az, aki a Blöff vagy A Ravasz, az Agy… (satöbbi, satöbbi) pazar gegjeit keresné Schalko kötetében. Vagy talán nem is – hiszen a felszínen megtalálná ezeket is, de Schalko viccei sokkal kétségbeesettebbek Ritchie poénzáporánál – Ritchie inkább groteszk fekete humor, Schalko elidegenedett, görcsösen vonagló permanens haláltánc, ahol muszáj röhögnünk (is) a vonaglások görcsein, de közben kicsit szégyelljük magunkat érte.

A történet alapszinten tipikus, mondhatni sematikus gengszterregény – a bandává összeverődő bécsi srácok lakásokat rámolnak ki, fifikás tolvajtrükkökkel keresik a pénzt, majd az Anschluss napján kirabolják egy náci (még csak nem is egy „ideológiai”, hanem egy megélhetési, helyezkedő náci) kéjlakát, koncentrációs táborba kerülnek, ahol – köztörvényesként – a rabok elitjéhez tartoznak, kápók lesznek, kvázi kollaboránsok, de inkább túlélni akaró dacos haszonélvezők. Majd a háború után, a szovjet megszállás alatti Bécsben az alvilág megkerülhetetlen figuráivá emelkednek, hogy azután lassan megöregedve rá kelljen döbbenniük, kitúrják és felzabálják őket az új, friss, fiatal gengszterek, a jugoszlávok, akiknek már nincsenek kötődéseik és skrupulusaik, modernek és szabadok, mint Werner Herzog újdonsült, a világra rászabaduló vámpírja a Nosferatu: Az éjszaka fantomja végén, vagy mint Jeles Matyi a Talpuk alatt fütyül a szélben. Ha már, akkor nem Guy Ritchie, hanem Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikája, de nem is a film, inkább az alapjául szolgáló Harry Grey-regény. Vagy – hogy valami frissebbet vegyünk – Michael Chabon ravasz alternatívtörténelmi noir-tablója, A jiddis rendőrök szövetsége. Persze, igazából meg egyik sem, kicsit mégis mindegyik.

Schalko azonban nem marad meg az obligát gengszterszinten, az csak a történet ugródeszkája. Idősíkok és -szemléletek keveregnek a főszereplő, „a Krutzler” körül, aki ennek a hanyatlásregénynek a két (jókora) lábon járó rendezőelve: Bécs, a történelem, az alvilág, a többi szereplő rajta szűrődik át, bár a narráció kerüli a párbeszédeket és a belső monológokat, elidegenít, külső megfigyelővé tesz bennünket. Schalko mozivásznán peregnek a képek – sok közülük mestermunka, így a szovjet városparancsnok, aki nem fogadhat el kenőpénzt, ezért Leninről készült festményeket „árul” borsos áron a gengsztereknek a különféle informális koncessziókért cserébe, vagy a koncentrációs tábor vezetője, aki „szerelmes” lesz az egyik rabba, ezért megöleti annak férjét és gyermekét, hogy „szabaddá” tegye –, és mi tátott szájjal feledkezünk meg az ölünkben tartott pattogatott kukoricáról.

„A Krutzler” hatalmas, nehézcsontú ember, igazi óriás, aki valamiképpen – bár valódi érzelmei alig vannak, tulajdonképpen pszichopata, bár ez sokszor őt magát is aggasztja – közössége (bandája, Bécse, kora és miliője) védelmezőjeként tekint magára. Olyan Gólem ő, akit a túlélés rutinszerű és konkrét szükséglete mozgat az „élet” ködös általánossága helyett. Már anyja is úgy látta, hogy gigászi szarvasbogárhoz hasonlít, olyan Gregor Samsa, aki eleve rovarnak született (Kafka itt afféle bécsi kosztümben jelenik meg, ami teljesen rendben van: a Monarchia Bécsének nem Budapest, hanem Prága volt az igazi szellemi ikervárosa). Tulajdonságai alig vannak (Musil is felsejlik persze), legközelebbi kapcsolataiban is mindig bogárszerű, távoli és idegen marad. Félénk Maldoror, aki még szeretni is tárgyakon keresztül szeret. Tragédiája éppen az, hogy könnyen elengedjük (mint a körülötte csetlő-botló-hulló többi szereplőt, akiknek sorsa mind esetleges, mint a Sárga Papagáj nevű lebuj névadó madaráé, akit Honzo, a majom lő le véletlenül és hátborzongatóan). Cselekedetei mindig reakciók, vontatottak és kelletlenek, esetlegesen változó kényszerpályák között ténfereg. Mégis ön- és céltudatos, kínzóan önreflektív, közönye nem közömbösségből, hanem abból fakad, hogy eleve vesztesnek tekinti magát – ezért kell dafke mindig győznie, és bár többnyire győz is, de győztes nem lehet soha. Részben alkatilag, részben, mert megriad saját magától, attól, amivé válnia kell, ahogy egyik társa, a Wessely a végén kimondja, mikor – mint Dürrenmatt fizikusai – kapitulál a valóság (saját vérrákja) előtt: „A bűnöző, Ferdinand, a bűnöző a társadalom rákbetegsége. A magunkfajták szétrágják a nemzettestet. Mohóságunkkal mételyezzük. Mi vagyunk a rosszindulatú sejtek. Bennünket el kell távolítani. Nekünk magunknak kell eltávolítani magunkat.” Persze, ez roppant banális, amit Krutzler is érez: „A Krutzler sóhajtott. Ha valamit rosszul bírt, akkor az az volt, ha gyógyíthatatlan betegségek metaforájakánt használták. A bűnöző nem rák. És nem is daganat. Semmiben sem különbözik a civilektől. Csak más törvényeket követ.”

A könyv egy másik lehetséges olvasata szerint Ausztria (főleg, de nem kizárólag Bécs) jellemrajza is, amit – mint egy rendőrségi profilozó – Schalko rengeteg asszociációból épít fel. Egy olyan országé, amivel (bár önképe mást mutat) csak úgy történik a történelem Kelet és Nyugat határán, a konfliktus-mátrixok szövevényes hálójában, és sokszor inkább negációkban, mint állításokban határozza meg magát. „A magyar zsidók gyűlölték a spanyolokat. A vörös spanyolok a katolikus lengyeleket. A lengyelek a német melegeket. A németek az oroszokat. Az oroszok a franciákat. A franciák a belgákat. Az osztrákoknak nem maradt más választásuk, mint hogy közöttük találják meg a helyüket. Mert hogy nézne már ki, ha egy Kaiserland fölnézne a herrenmenschekre? A későbbi Ausztria alapjában véve akkor, ott, a koncentrációs táborban született meg.”

Schalko szövegének erőssége a nyelvezet – a narráció rövid mondatokra tagolt hideg V-effektje megfigyelő drónként tapad a történetre, a nyelv ugyanakkor buzog és szikrázik, bécsies jassznyelv, groteszk játék, meghökkentő szóalkotások és szófűzések önfeledt (de nem öncélú) elegye. A fordító, Győri László pompás munkát végzett (megkockáztatom, élvezte is a kihívást, a szövegén legalábbis nagyon ezt érezni). A pesti és a bécsi argó szerencsére eléggé egylényegű, közös eredetű, ezért a magyar olvasó fülébe könnyen befészkeli magát a kötet tolvajnyelve (bár a tulajdonnevek előtt lényegében mindig kitett határozott névelő eleinte még egy pesti olvasónak is terhes lehet, de hát, ugye, éppen ezért van ott).

Schalko könyve igen tudatos, okosan és fegyelmezetten megírt, kiérlelt koncepciójú szöveg. Az irodalmi (és hangulati) allúziók elérhetők, de nem bántóan, direkten banálisak (az olvasó megkapja a fel- és ráismerés örömét, de ezért meg is kell dolgoznia), a hűvös narrációt burjánzó nyelv és vérbő történetfüzérek ellenpontozzák, a már-már egzisztencialista főtémát az író groteszk pikareszkbe csomagolja – és mindez együtt kifejezetten, megkapóan hatásos, emlékezetes prózát eredményez. Nem utolsósorban azért, mert érezzük tőle saját csontjaink súlyát. Utánanéztem: bár sokszor mondunk olyasmit (már aki érintett, ugye), hogy „nem vagyok túlsúlyos, csak vastagok a csontjaim”, de az emberi csontvázak méretükhöz viszonyított súlya valójában meglehetősen szűk skálán mozog. A csontjaink leginkább attól lesznek nehezek, hogy nehéznek érezzük őket.

„Történelemből kétféle van: nappali és éjszakai” – írja Schalko kötete elé. „Az egyik meg van írva a könyvekben. A másikat az emberek suttogva mesélik egymásnak. Ez a történet biztosan nem igaz. De így mesélik.” Legalább a Krisztinában most már biztosan így fogják – hogy én is beemeljek egy kifejezetten pesti irodalmi utalást így a legvégére.

Szerző: Konok Péter
Szerző:  David Schalko,  Cím:  Nehéz csontok,  Kiadó:  Athenaeum Kiadó,  Fordító:  Győri László,  Kiadás éve:  2021,  Oldalszám:  397 oldal,  Ár:  3999 Ft