Csáth és démonai / Vígszínház
2021.03.30.

A harminchárom évesen öngyilkossá lett, önpusztító polihisztor zseni, Csáth Géza élete kész regény, s irodalmi-színházi-filmes feldolgozásért kiált. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Sokan és sokféleképpen színre vitték már eme páratlan életmű darabjait, s az író életregényét is, ama igencsak rövidre szabott, szenvedélyekkel és szenvedésekkel teli életet, amely Csáthnak (született Brenner Józsefnek) osztályrészéül jutott. 
 
A közelmúltból számomra leginkább két film élménye maradt meg igazán. Szász János súlyos, izgalmas, Witman fiúk című mozija (amely nagyrészt Csáth Géza Anyagyilkosság című elbeszélése nyomán készült, 1997-ben), és Szász másik, nem kevésbé formátumos filmje, az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója (2007). De Csáth A Janika című színművét is időről időre színpadra állítják a legkülönfélébb színházakban, s persze az író novelláiból (A varázsló kertjéből és másokból) is rendre születnek színpadi változatok.
 
A Vígszínház Csáth és démonai című előadását az író naplóiból, leveleiből, tárcáiból, szépirodalmi műveinek részleteiből s a kortársak visszaemlékezéseiből (elsősorban Kosztolányi Nyugat-beli nekrológjából) állította össze és rendezte Vörös Róbert. (Szerkesztő-dramaturg: Balassa Eszter.) A bemutató tehát, amelyet most online felvételről láthattunk, vegyes műfajú színjáték. A szövegek egy részét dramatizáltan előadják, elmondják a játékosok, némely textusok felolvasásként hangzanak el, de persze ügyesen az előadás szövetébe emelve, mintegy narrációként, elmesélve.
 
Az előadást elsősorban a cím- és főszereplő, a Csáthot és még néhány más figurát is alakító Horváth Szabolcs viszi a vállán. Előre szeretném bocsátani, Horváth eszményi megformálója a morfinista írónak: szenvedélyes, intellektuális, szenvedő, szenzibilis, kitárulkozó és néha magába záruló embert formál. A streamelt változat létrehozói bátran élnek a szuperközeli filmképekkel; a legtöbbet talán a Csáthot érzékenyen játszó Horváth Szabolcs arcának, mimikájának rezdülései mutatják meg az orvos-író karakteréből, a morfiummal vívott, élete utolsó percéig tartó küzdelméről. A „szer” beszerzése, birtoklása, az általa okozott gyönyör, majd a vele járó kiégés és a testi hanyatlás fokozatainak érzékeltetése e drámai játék egyik éltetője. 
 
Horváth Szabolcs és Zoltán Áron az előadásban
Horváth Szabolcs és Zoltán Áron az előadásban
S persze feltűnnek Csáth életének tanúi, résztvevői, a családtagok, az unokatestvér: Kosztolányi, a szeretett-gyűlölt feleség, Jónás Olga, akit Szilágyi Csenge testesít meg roppant hatásosan, s az apa, az ápolónő és a többiek. Az előadás kompozíciójába a rendező és munkatársai beleapplikáltak egy nagyobb részletet A Janika című Csáth-drámából, s persze több textus is elhangzik Csáth műveiből, köztük az Öngyilkos művészek című tárcából.
 
A produkció magasról indít, a nyitó képsorokon megismerjük a testi-lelki démonaival viaskodó, meg a feleségével, a barátaival, az orvosaival vitatkozó, végletes és végzetes léthelyzetekkel küszködő Csáthot. Az írói szenzibilitás, az orvosi elhivatottság, a művészi kiútkeresés együtt és roppant erőteljesen mutatkozik meg a morfinizmus halálos öleléséből már csak rövid időszakokra szabaduló férfi alakjában. A produkció a kezdő képsorainak magasizzását később már csak ritkán képes reprodukálni – bár a mellékszereplők rajza is felvillant időnként drámaian sűrű pillanatokat. 
 
Zoltán Áron ifjú Kosztolányija és házidoktora nem kevésbé vibráló és drámai fogantatású, mint maga a Csáth-figura. (Zoltán főképp Kosztolányi ironikus-szarkasztikus egyéniségének megteremtésében jeleskedik.) Hirtling István arcán időnként elidőzik a kamera, s látjuk az aggódó apát vagy az érett Kosztolányit, amint sokféleképpen próbálják visszaráncigálni a „normális” életbe a morfinizmusába alámerült Csáthot. Mert hát a játékidő jelentős részében egy kábítószerfüggő fiatal művész harca elevenedik meg a napi betevő gyógyszeradagért, az önpusztítás prózai jelenetei, a bódulat képei peregnek. A test és a lélek összeroskad, a szellem szabadon szárnyal. „Szeretnék még egyszer repülni”, mondja-zsolozsmázza-üvölti a delíriumban fetrengő, az élettől lassan elszakadó férfi. Profán passió zajlik, s a szenvedéstörténet végkimenetele nem lehet kétséges. Kosztolányi írja írótársa morfinizmusáról a Nyugatban: „Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy a kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett írásaiban”.    
 
Hirtling István és Horváth Szabolcs. Fotók: Gordon Eszter. A képek forrása: Vígszínház
Hirtling István és Horváth Szabolcs. Fotók: Gordon Eszter. A képek forrása: Vígszínház
A színpadkép egyszerű, funkcionális, pár pirosra festett ajtó, s egy, a színpad előterében álló ócska pad, amin elüldögélnek a szereplők – néhány zongorafutammal kiegészülve könnyedén teremti meg a századelős, békebeli világ varázslatos, fojtogató miliőjét.
 
A szünet utáni jelenetsor talán a legihletettebb az előadásban: Csáth leveti selyemköntösét, s a szerető, a sokféle örömszerző módira kitanított Jónás Olga lassan lemossa-lecsutakolja a férfit, miközben halljuk az író végtelen, önmarcangoló monológját. A testek játéka, metamorfózisa ez a poétikus etűd. Az előadásban precízen kimunkált gondolati ívet rajzolnak fel az alkotók, ám a narratív betéteknél időnként elillan a feszültség; némely szemelvények bemutatása is hosszadalmasnak tűnik. Csáth szellemét ugyanakkor originálisan, hűségesen idézik meg a játékosok, miközben bepillantást nyerhetünk a zseniális író és művész alkotáslélektanába. Ha más erénye nem lenne a produkciónak, mint hogy arra inspiráljon, vegyük elő és olvassuk újra Csáth remekmívű novelláit, már megérte színre vinni a Csáth és démonait. De persze az előadás érzéki víziója azért többet nyújt ennél.