Spiró György: Kvartett / Pesti Színház
2021.02.18.

„Van kovászos uborka!” Ez az elordított mondat – Börcsök Enikő ordítja el – valami olyasmit jelent, hogy az isten verje meg ezt a mi örökké és örökre nyomorult életünket. És veri. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Börcsök Enikő.
Börcsök Enikő
Spiró György Kvartett című darabjáról írtam én valamikor a kilencvenes évek közepén, és eléggé logikusan megállapítottam, hogy ez az opusz – hasonlóan például a Dobardanhoz – Spiró Zeitstückjei közé tartozik; vagyis bár nagyon fontos jelenidejű problémát taglal, de ez a jelenidő el fog múlni. Hát nemigen tévedhettem volna nagyobbat.
 
Mondjuk, nem az volt az egyetlen tévedésem, hogy azt hittem: a rendszerváltás vesztesei, a kisemberek, a „panelprolik” hamarosan el fognak tűnni, és szabad, öntudatos polgárok gyülekezete leszünk, ahol nemcsak mindenki, hanem mindenkinek az esélyei is egyenlők.
 
Legkésőbb akkor tudatosult bennem, hogy tévedtem, amikor 2014-ben, az immár teljes virágjában kibomló Fidesz-uralom idején bemutatták a Pesti Színházban a Kvartettet, és a színpadon csupa ismerős figurát láttam. Méghozzá régi ismerősöket, akik eredetileg a Kádár-kor termékei voltak, de aztán átmentődtek ebbe a mostani mába.
 
Marton László rendezésének legfontosabb eleme a szereposztás, ami biztosítja: itt semmi nincs a véletlenre bízva. A „kisnyugger-házaspár” (na, talán ez a „nyugger”, ez nem járta akkoriban, a kilencvenes évek közepén) életének alighanem az utolsó állomása a panellakás, ahová egy kertes kisházból szorultak be, ahol még kutya is volt – a reménytelenséggel pedig nem megbékélnek, hanem nem is tudnak róla. Nem a panellakás a börtönük, hanem az életvégi csőd, ami nem lehetetlenné, csak értelmetlenné teszi az életüket. Besüppedt világ.
 
Börcsök Enikő, Kern András, Péter Kata.
Börcsök Enikő, Kern András, Péter Kata
Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza – ki tudja, hányadik produkció ez, amelyben házaspárt játszanak – a darab nyelvében is, világában is perfekt, ráadásul olyan erős az egymásra hangolódásuk, hogy további dimenziókat tár fel. Mondok példát: amikor az Öreg sokadszor vág bele az „ezek mindent tönkretettek, itt vér fog folyni” monológjába, és a Feleség hol elnézően, hol elnézést kérően fékezni és mentegetni próbálja, egyszercsak beleordít a refrénszerű mondókába: „van kovászos uborka!” A hétköznapi közlés és a hangerő feszültsége egy töredék másodperc alatt szétrobban a térben; csönd támad. Nos, nem tart sokáig.
 
Az Öreg 1956-ban az ÁVH kötelékében harcolt az „ellenforradalmárok” ellen, és ebből a narratívából azóta sem szállt ki. Nem, nem hithű vagy begyöpösödött kommunista, hanem megállt benne akkor az idő, ott maradt a nézőpont, ahol akkor volt. És hiába ismeri meg a váratlanul betoppanó vendéget – igaz, hosszas győzködés és emlékelevenítés után –, az egykori emberi gesztus, a segítés kilóg az ő narratívájából. És sehogy sem passzol az azóta is gyanakvásban és bizalmatlanságban töltött évtizedekhez sem. Vele már nem történhet semmi jó – mert minden, ami eltér a nehezen kidolgozott rutintól, az provokáció, árulás. Örök vesztes ő; minden kor, minden kormány, minden társadalmi formáció örök vesztese. Hegedűs D. Géza, miközben szinte fizikailag is hozzáalakul a kívül-belül nehézkes, atlétás-mackófelsős alakhoz, alig észrevehetően kitágítja, elhúzza a figurát az előadás jelenidejébe.
 
Hegedűs D. Géza.
Hegedűs D. Géza.  Forrás: Vígszínház. Fotó: Gordon Eszter
És akkor Börcsök Enikő picike gesztusokból, kitartott szordínókból fölépíti ezt az asszonyt, a Feleséget, aki egy életen át tűr és megbékél, elfogad és véd; ő itt az alap, de ő a felépítmény is, és sosem hallott sem egyenjogúságról (tán jogról sem), sem verbális agresszióról, mert ott a panelban, a paprikáscsirke, az „ajrósport” és a szvetterkötés háromszögébe az ilyesmi be nem hatol. Melegíti, kínálja a mákostésztát egyszer-kétszer-ötször; ez sem puszta gondoskodás, hanem a helyzetek és indulatok moderálása, legalábbis szándéka szerint. Épp eszik, teli szájjal nyit ajtót az idegennek, a Vendégnek, akit gyorsan begyömöszöl a „biztosítós” rubrikájába, mert az ő világában az értelmezhető, egy külföldről hazaszakadt hazánkfia nem. És a szordínóból csak néha tör ki, de akkor megállítja a levegőt. Micsoda alakítás; nem hihető el, hogy élőben többé nem látjuk. Az utolsó jelenetben egyedül eszi a mákostésztát...
 
A Vendég szerepében Kern András eleinte flottul nyomja az akcentust, aztán lekopik róla, és marad a „meghálálni”, hiszen azért jött, legalábbis ezt hiteti el magával, és próbálja elhitetni a házaspárral is. A régi segítséget, hogy időben elmenekülhetett, azt hálálná meg, éppen azzal, hogy visszajön, mert olyan magányos, hogy az kibírhatatlan. Vesztes ő is, egy másik életút vesztese; a magányból menekülne haza, de rá kell jönnie, hogy ha a vesztesek összeállnak, akkor sem lesz belőlük győztes. Kern finoman hozza a hitetlenkedéstől a próbálkozáson át a visszafogott kétségbeesésig a változatos állapotokat, és végül a kivert kutya fordul ki az ajtón.
 
Pedig közben betoppant a következő nemzedék, egy újabb vesztes, aki már akkor veszített, amikor megszületett, hiszen „csak” lány. Immár elvált asszony, mert az sem sikerült, a házasság sem, és már ott a következő generáció, a következő vesztes, az ő lánya. Péter Kata mohón ismeri föl a kitörés lehetőségét, amit a szülei nem; ilyenformán neki egy kudarccal több jut.
 
Nekünk, nézőknek marad a felismerés: a vesztesek köztünk élnek, őket látjuk a piacon, a trolin, az utcasarkon, arcukon beletörődés, reménytelenség.
 
2021. február 11-én, Börcsök Enikő temetésének napján láttuk felvételről a Kvartett című előadást.
Szerző: Csáki Judit