Grand Army / Netflix
2021.02.01.

Katie Cappiello sorozata felemás élményt kínál, mert bár gátlások nélkül feszeget izgalmas témákat, harsánysága és fókusztalansága tehertétellé válik. Az viszont kétségtelen, hogy érdekes ötlettel közelíti a fiatalság-ábrázolásokhoz kapcsolódó szabadság-toposzt. SZABÓ DÁRIÓ CIKKE.

A Grand Army kezdetén brooklyni középiskolába csöppenünk, ahol naturális nyitóképekkel és egy bizarr, már-már túlzóan bajtársias és intim cselekedettel szembesülünk: egy használt gumióvszert kell ugyanis eltávolítani az egyik barátnő vaginájából. Már az alaphelyzeten keresztül is agresszívan jelzik a készítők, hogy az őszinteség és az új-őszinteség (a közösségi média is szereplővé válik), az intimitás és ezekből fakadóan a tabuk felszabadítása szolgáltatja majd a későbbiekben e sorozat stílusát, életérzését.
 
Az iskolában tanuló kamaszok társadalmi hátrányaiból adódó külső és belső feszültségek, az ezekből vagy épp ezek hiányából fakadó komplexusok, az identitáskeresés, valamint a megbánás és a megtisztulás mikrotörténetei tárulnak elénk az epizódokban, és mindezek lecsapódását különböző diákok privát életén követhetjük nyomon. Illetve azon keresztül, hogy a személyes térből a közösségi térbe való átlépés során miképpen erősödnek fel ezek a tényezők, torzítva az egyén öndefinícióját és önuralmát. Vagyis a Grand Army igencsak pesszimista világképben teszi próbára az ifjúság fogalmát és eszményét: olyan közegben, ahol a fiatal egyén nem csak a négy fal között tapasztalja meg a magányt, hanem a társas érintkezés során is.
 
Odessa A'zion és Odley Jean
Odessa A'zion és Odley Jean
A Grand Army történeti elemeit és motivációit tekintve hasonló utat kíván bejárni, mint a közelmúltban az Elite, a Szexoktatás, vagy épp az Eufória. Az utóbbi két alkotásról elmondható, hogy bár több karaktert is mozgattak egyszerre, az azokhoz köthető cselekményszálak többé-kevésbé egyenrangú izgalmat kínáltak a néző számára, ráadásul egy fókuszpont azért összetartotta őket, mindkettőnek volt ugyanis kiemelt főszereplője. Az Elite-re ez már nem igaz teljes mértékben: a spanyol sorozatban érdekes lüktetés tapasztalható az egyének „magányossága” és közösségi pozícióik között, s így egyrészt hitelessé válik a társadalmi és kulturális különbségek konfliktusainak kibontása, másrészt elegánsan rajzolódnak ki mindebből a karakter- és sorsfordulatok, vívódások. Az Elite-hez hasonlóan a Grand Army szintén nem tesz senkit kiemelt főszereplővé, de ez Katie Cappiello sorozatában több szempontból is hibának bizonyul.
 
Mindenekelőtt azért, mert itt a történeten belül sem kapcsolódnak a karakterek, vagyis maga a történet sem tartogat központot, központi célt a befogadáshoz. Valódi összeköttetés és kölcsönhatások híján kissé tétnélkülivé is válnak az egyes karakterekhez köthető sztoriszálak, fojtogató hatásuk pedig önmagában kevés ahhoz, hogy kilenc részen át a hátán cipelje a sorozatot. Annál is kevésbé, mert a Grand Army nyomasztó légköre nem épülget, hanem eleve a narratíva és a stílus adottjaként van jelen. Hamar megszokottá válik, s így azokat a csomópontokat is nehezebb átélnie a nézőnek, amelyek igenis súllyal bírhatnának (gondolhatunk akár egy megerőszakolást követő letargiára).
 
A Grand Army karakterei nem válnak sorsközösséggé, maximum abban a „sorsban” osztoznak, hogy fiatalok és esendők, de a karakterutak pusztán egymás mellett léteznek és nem is nagyon tudnak egymásról. Ezzel jelezni képes a sorozat, hogy a közösség nem eleve adott és nem is minden: például az önmagunkkal való szembenézés helye gyanánt nem feltétlenül tud jól megfelelni.
 
A széria előszeretettel mutatja be a fiatalok szabadságérzetét, viszont az némileg problematikus, hogy ilyenkor nem a kifejezés ereje dominál, hanem gyakorta mintha egyszerűen a megbotránkoztatásé lenne a „főszerep”. Itt jegyezhető meg, hogy Cappielloék nem törekedtek arra, hogy kiváltsák belőlünk a nézői azonosulást. Így viszont a megbotránkoztatási hullámok könnyen ellenszenvet ébreszthetnek egyes karakterekkel szemben: Leia (Amalia Yoo) és Joey (Odessa A’zion) esetében ez fokozottan fennáll. Ez egyfelől funkciótlan, másfelől pedig etikailag is aggályossá válik: elítélhetünk-e fiatalokat, gyerekeket, akik pusztán azért hibáznak rendre, mert idomulni akarnak a társadalom elvárásaihoz, amelynek megfelelési kényszerei összeroppantják őket? Sajnos ezt a kérdést nem a sorozat teszi fel. Sőt, a Grand Army mintha akaratlanul  az ítélkezés lehetőségét kínálná fel a nézőnek - ahelyett, hogy minél több kérdést akarna belőlünk kiprovokálni.
 
A hol egymás mellett létező, hol meg egymásból következő szabadság és szorongás ábrázolása miatt mégis megéri próbát tenni ezzel a sorozattal. S csak sajnálhatjuk közben, hogy megbotránkoztatási gesztusait a lehető legegyszerűbb módon próbálja végrehajtani, már-már ódivatúan: tabuk felmutatásával. Manapság talán célszerűbb – és nagyobb téttel is bírna a tabukat nem csupán felsorakoztatni, hanem értelmezni is, ahogy azt például a Szexoktatás tette.