Beszélgetés Bach Katával
2021.02.14.

Színházi gyakorlatát, majd még egy rövid időszakot a Szputnyik társulatánál töltötte, egészen annak megszűnéséig. Több független társulatnál is dolgozott, majd a Vígszínházhoz szerződött. Pályakezdésről, váltásokról, szerepekről beszélgettünk Bach Katával. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A zárás előtti utolsó bemutatótok előtt Az apa volt, ami néhányszor ment. Folyamatosan dolgoztok, nehéz lehet ebben a bizonytalanságban.
 
Kern Andrással Az apa című előadásban
Kern Andrással Az apa című előadásban
Bach Kata: Minden megváltozott, máshogy működik. Igaz, próbálunk, felvételeket készítünk, valami mindig van, de kameráknak játszani… Egészen más energiái vannak, mint amikor látja, érzi az ember, hogy hatással van másokra.
 
R: Az apában a demenciával élő André lányát játszod. Évekkel ezelőtt az ugyancsak Valló Péter rendezte A velencei kalmárban szintén Kern Andrással játszottál. Milyen volt az újbóli találkozás velük?
 
BK: Nagyon más, mert akkor egyetemista voltam, és az az előadás sem volt egyértelműen jó élmény, hirtelen dobtak a mélyvízbe nagy színészek közé. A velencei kalmárban csak egy közös jelenetünk volt Kern Andrással, most szinte végig színpadon vagyunk, sikerült jobban megismernem, sőt szoros szövetség lett köztünk a színpadon kívül is.
 
R: Egyetemistaként kezdtél a Szputnyiknál, ami nem sokkal később megszűnt, majd más függetleneknél (Sanyi és Aranka, Tápszínház) is dolgoztál. Váratlan volt, hogy ezek után a Vígszínházba szerződtél.
 
BK: A Szputnyik megszűnte után Eszenyi Enikő, aki 19 éves korom óta nézett a vizsgáinkban, felhívott – ennyire prózai az ok. Más a kőszínházi lét, de végső soron a szakmában mind ugyanazzal foglalkozunk, történetek, szerepek igazságát keressük. Az apára visszatérve: újra ugyanazokkal az emberekkel dolgozni ugyanúgy feladat, hogy tud-e a kapcsolatod fejlődni azokkal a kollégákkal. De a Víg egy „gyár”, sokan vagyunk és folyamatosan cserélődnek az emberek, mivel rengeteget kell dolgozni, relatíve kevés pénzért, ezért nincs két olyan próbafolyamat, amiben pontosan ugyanazzal a csapattal dolgoznék.
 
R: Persze a fluktuáció ebből is adódhat, de a mértéke Eszenyi Enikő igazgatósága alatt sokkal látványosabb volt, ami jelzésértékű. Te ebben az időszakban kerültél oda. 
 
Középen Bach Kata a II. Richárd című előadásban
Középen Bach Kata a II. Richárd című előadásban
BK: Az, hogy nagy a fluktuáció, visszavezethető az intézmény méretére, meg arra, hogy nem csak a szórakoztatás a profilja, nem pénzgyár. Szeretik ezt ráfogni az éppen aktuális igazgatóra, itt ennek is hagyománya van. Egyébként a sajtóban olvasható történetek nagy része a távozó emberektől, az érkezésem előtti időkből van.
 
R: Gyárként definiáltad a Víget. A Szputnyik más energiákból, fiatal alkotókból építkezett, lendületes társulat volt. Amikor a Szputnyik a Vígszínházzal közösen hozta létre a Koldusoperát, az nyitás volt mindkét oldalról. Átjárhatóságot is jelentett?
 
BK: A Szputnyikból több kollégámmal együtt érkeztem a Vígbe, köztük volt Kovács D. Dániel rendező, sokáig az ő rendezéseiben játszottam a Pestiben és a Víg nagyszínpadán, de például Horváth Csaba Baal-előadásában is benne voltam. Ezek az előadások azt a törekvést is jelezték, hogy legyen átjárhatóság a különböző társulatok, munkamódszerek között. Hogy a jövőben mindez hogyan alakul, nem tudom. A sznobizmus éppen annyira káros a szakmánkra, mint az igénytelenség. Amikor független produkciókban vettem részt, talán nagyobb szakmai figyelem kísért.
 
R: Miben látod ennek a magyarázatát? Ez a színháznak is szól?
 
BK: Az én munkám – merem remélni – nem változott. A Vígre nem művészszínházként gondolnak: széles közönséget szolgál ki, és minden szempontból nagyobb a „szórás”, az előadások, a rendezők, a színészek tekintetében is. Eddig én izgalmasnak tartottam, hogy sokféle dologban kipróbálhatom magam. Most kezdem el próbálni a Kabaré című előadást, régi vágyam volt, hogy a nagyszínpadon dolgozzak zenés előadásban. Úgy érzem, a Víg nagyszínpada függőséget okoz, olyan adrenalinfröccs, amire könnyen rá lehet szokni. De most például a Házi Színpadon vettünk fel egy Csáth Gézáról szóló, felolvasószínházi előadást. Van lehetőség a kísérletezésre, de komoly dolgokra is. Színes a paletta.
 
R: Otthonosságot adhat, hogy több olyan rendezővel is dolgozol itt, akikkel már korábban is volt közös munkád, például Horváth Csabával vagy Zsótér Sándorral. 
 
BK: Ők ketten nagyon meghatározó alkotók. Hálás vagyok nekik, az egyetemen ők jelezték először, hogy bíznak bennem. Fontosak a közös munkáink, az élő kapcsolat velük.
 
Az Anna Kareninában Hegedűs D. Gézával. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Vígszínház
Az Anna Kareninában Hegedűs D. Gézával. Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Vígszínház
R: Az új igazgatónak, Rudolf Péternek a pandémia miatt nem sok lehetősége volt arra, hogy látszódjon, milyen irányt vesz a Víg. Hol vannak nála a hangsúlyok?
 
BK: Sok változást még nem tapasztaltam, de erre nem volt se időnk, se lehetőségünk. Nem csak neki, hogy kibontakozzon, nekem se, hogy megérezzem, mi más. Minden váltásnál vannak, akik felszabadulnak, és vannak, akik szorongva várják, mi fog történni. Akkor látszik majd, hogy mi lesz hosszú távon, ha visszatérhetünk a régi kerékvágásba.
 
R: A Vígben sok főszereped van: Anna Karenina, Háború és béke, II. Richárd. Klasszikus drámák, nagy szerepek. Teher, hogy ennyi főszerepet viszel?
 
BK: Ilyen szempontból ez kegyetlenebb világ, mint a függetleneknél, ahol nagyobb a szabadság a szereposztásokban. Magamat korábban nem Natasa Rosztova vagy Anna Karenina szerepébe képzeltem: Eszenyi Enikő nyitotta fel a szememet ezzel kapcsolatban. A Színműn különc, fura emberként kezeltek, annak is gondoltam magam, aki nem klasszikusan finom, szép lány. Alkatomnál fogva valószínűleg elég sokáig szerencsés helyzetben leszek, de ez teher is, nagy szerepet ugyanis csak jó előadásban jó játszani, ráadásul a szerencse irigylendő dolog.
 
R: Hegymegi Máté Kohlhaasában az egyik ló szerepében számomra nagyon emlékezeteset alakítottál.
 
BK: Azt az előadást nagyon szerettem, igen, a kis szerepekkel is boldog vagyok. Karaktereket is szívesen játszom, A revizorban is több ilyen szerepbe beugrottam, ezek a feladatok nagyon felszabadítóak tudnak lenni. Nyitott és kíváncsi vagyok arra, hogy belőlem hogyan lesz színész vagy még felnőttebb színész. Ezek még képlékenyek, de remélem, sok mindenre alkalmas vagyok, mert akkor tud a színház valóban izgalmas maradni. Bekerülni valamilyen skatulyába hosszú távon unalmas és fárasztó.
 
R: A Vígben mennyire sikerül megőrizni a függetlenséged?
 
BK: Művészi értelemben sosem voltam korlátozva. A szellemi szabadságom mindenek felett van, inkább vagyok pofátlan, mintsem ezt elveszítsem.
 
R: Mint Anna Karenina?
 
BK: Igen, de ő egy másik korban, másik társadalomban élt, amikor máshogy néztek a függetlenségre törekvő nőkre.
 
R: A jelenben is feszítő, hogy mit jelent nőnek, független nőnek lenni.
 
BK: Meg mit jelent, ha ezért a társadalom vagy egy szűkebb csoport kiközösíti az embert.
 
R: Ezt a Vígben megélhetted, előbb Marton Lászlónál, aki osztályfőnököd is volt, majd Eszenyi Enikőnél, aki felvett ide. Mennyire viseli magán egy-egy előadás a sokáig elmaszatolt, feldolgozatlan dolgokat? 
 
BK: Egy ideig mindenre rányomja a bélyegét, az előadásokra, a társulatra is. Megéltük, hogy nézők transzparenssel jöttek az előadásra, hogy az újságírók kérdésekkel zaklatták az embereket a színház előtt. Sokkoló volt. Eszenyi és Marton kapcsán csak a saját személyes tapasztalataim, érzéseim, amelyek meghatározóak számomra, semmi más. És nem fogom eltagadni, hogy hálás vagyok nekik a tőlük kapott lehetőségekért.
Szerző: Marton Éva