Bach Kata: Minden megváltozott, máshogy működik. Igaz, próbálunk, felvételeket készítünk, valami mindig van, de kameráknak játszani… Egészen más energiái vannak, mint amikor látja, érzi az ember, hogy hatással van másokra.

 

R: Az apában a demenciával élő André lányát játszod. Évekkel ezelőtt az ugyancsak Valló Péter rendezte A velencei kalmárban szintén Kern Andrással játszottál. Milyen volt az újbóli találkozás velük?

 

BK: Nagyon más, mert akkor egyetemista voltam, és az az előadás sem volt egyértelműen jó élmény, hirtelen dobtak a mélyvízbe nagy színészek közé. A velencei kalmárban csak egy közös jelenetünk volt Kern Andrással, most szinte végig színpadon vagyunk, sikerült jobban megismernem, sőt szoros szövetség lett köztünk a színpadon kívül is.

 

 

BK: A Szputnyik megszűnte után Eszenyi Enikő, aki 19 éves korom óta nézett a vizsgáinkban, felhívott – ennyire prózai az ok. Más a kőszínházi lét, de végső soron a szakmában mind ugyanazzal foglalkozunk, történetek, szerepek igazságát keressük. Az apára visszatérve: újra ugyanazokkal az emberekkel dolgozni ugyanúgy feladat, hogy tud-e a kapcsolatod fejlődni azokkal a kollégákkal. De a Víg egy „gyár”, sokan vagyunk és folyamatosan cserélődnek az emberek, mivel rengeteget kell dolgozni, relatíve kevés pénzért, ezért nincs két olyan próbafolyamat, amiben pontosan ugyanazzal a csapattal dolgoznék.

 

 

BK: Az, hogy nagy a fluktuáció, visszavezethető az intézmény méretére, meg arra, hogy nem csak a szórakoztatás a profilja, nem pénzgyár. Szeretik ezt ráfogni az éppen aktuális igazgatóra, itt ennek is hagyománya van. Egyébként a sajtóban olvasható történetek nagy része a távozó emberektől, az érkezésem előtti időkből van.

 

 

BK: A Szputnyikból több kollégámmal együtt érkeztem a Vígbe, köztük volt Kovács D. Dániel rendező, sokáig az ő rendezéseiben játszottam a Pestiben és a Víg nagyszínpadán, de például Horváth Csaba Baal-előadásában is benne voltam. Ezek az előadások azt a törekvést is jelezték, hogy legyen átjárhatóság a különböző társulatok, munkamódszerek között. Hogy a jövőben mindez hogyan alakul, nem tudom. A sznobizmus éppen annyira káros a szakmánkra, mint az igénytelenség. Amikor független produkciókban vettem részt, talán nagyobb szakmai figyelem kísért.

 

 

BK: Az én munkám – merem remélni – nem változott. A Vígre nem művészszínházként gondolnak: széles közönséget szolgál ki, és minden szempontból nagyobb a „szórás”, az előadások, a rendezők, a színészek tekintetében is. Eddig én izgalmasnak tartottam, hogy sokféle dologban kipróbálhatom magam. Most kezdem el próbálni a Kabaré című előadást, régi vágyam volt, hogy a nagyszínpadon dolgozzak zenés előadásban. Úgy érzem, a Víg nagyszínpada függőséget okoz, olyan adrenalinfröccs, amire könnyen rá lehet szokni. De most például a Házi Színpadon vettünk fel egy Csáth Gézáról szóló, felolvasószínházi előadást. Van lehetőség a kísérletezésre, de komoly dolgokra is. Színes a paletta.

 

R: Otthonosságot adhat, hogy több olyan rendezővel is dolgozol itt, akikkel már korábban is volt közös munkád, például Horváth Csabával vagy Zsótér Sándorral. 

 

BK: Ők ketten nagyon meghatározó alkotók. Hálás vagyok nekik, az egyetemen ők jelezték először, hogy bíznak bennem. Fontosak a közös munkáink, az élő kapcsolat velük.

 

R: Az új igazgatónak, Rudolf Péternek a pandémia miatt nem sok lehetősége volt arra, hogy látszódjon, milyen irányt vesz a Víg. Hol vannak nála a hangsúlyok?

 

BK: Sok változást még nem tapasztaltam, de erre nem volt se időnk, se lehetőségünk. Nem csak neki, hogy kibontakozzon, nekem se, hogy megérezzem, mi más. Minden váltásnál vannak, akik felszabadulnak, és vannak, akik szorongva várják, mi fog történni. Akkor látszik majd, hogy mi lesz hosszú távon, ha visszatérhetünk a régi kerékvágásba.

 

 

BK: Ilyen szempontból ez kegyetlenebb világ, mint a függetleneknél, ahol nagyobb a szabadság a szereposztásokban. Magamat korábban nem Natasa Rosztova vagy Anna Karenina szerepébe képzeltem: Eszenyi Enikő nyitotta fel a szememet ezzel kapcsolatban. A Színműn különc, fura emberként kezeltek, annak is gondoltam magam, aki nem klasszikusan finom, szép lány. Alkatomnál fogva valószínűleg elég sokáig szerencsés helyzetben leszek, de ez teher is, nagy szerepet ugyanis csak jó előadásban jó játszani, ráadásul a szerencse irigylendő dolog.

 

R: Hegymegi Máté Kohlhaasában az egyik ló szerepében számomra nagyon emlékezeteset alakítottál.

 

BK: Azt az előadást nagyon szerettem, igen, a kis szerepekkel is boldog vagyok. Karaktereket is szívesen játszom, A revizorban is több ilyen szerepbe beugrottam, ezek a feladatok nagyon felszabadítóak tudnak lenni. Nyitott és kíváncsi vagyok arra, hogy belőlem hogyan lesz színész vagy még felnőttebb színész. Ezek még képlékenyek, de remélem, sok mindenre alkalmas vagyok, mert akkor tud a színház valóban izgalmas maradni. Bekerülni valamilyen skatulyába hosszú távon unalmas és fárasztó.

 

 

BK: Művészi értelemben sosem voltam korlátozva. A szellemi szabadságom mindenek felett van, inkább vagyok pofátlan, mintsem ezt elveszítsem.

 

 

BK: Igen, de ő egy másik korban, másik társadalomban élt, amikor máshogy néztek a függetlenségre törekvő nőkre.

 

 

BK: Meg mit jelent, ha ezért a társadalom vagy egy szűkebb csoport kiközösíti az embert.

 

 

BK: Egy ideig mindenre rányomja a bélyegét, az előadásokra, a társulatra is. Megéltük, hogy nézők transzparenssel jöttek az előadásra, hogy az újságírók kérdésekkel zaklatták az embereket a színház előtt. Sokkoló volt. Eszenyi és Marton kapcsán csak a saját személyes tapasztalataim, érzéseim, amelyek meghatározóak számomra, semmi más. És nem fogom eltagadni, hogy hálás vagyok nekik a tőlük kapott lehetőségekért.