Tamás Zsuzsától verseket és meséket ismerhet az olvasó. Meséi (a Macskakirálylány, Kicsi Mimi) a Naphegy Kiadónál, költeményei a Magvető Időmérték sorozatában jelentek meg Mit tud a kert? címmel. Új könyve, a Tövismozaik regény, ám ez a jellegzetesen narratív, prózában írt szöveg titkos kapcsolatokat ápol a Mit tud a kert? első versciklusával. Két veszteségtörténetet dolgoz fel a Tövismozaik, két veszteség dereng fel a versek állapotrajzaiból. Profán passiótörténetre utalnak mindkét műben a kert, az ablak, a fények, a csontsovánnyá fogyasztó magány motívumai, illetve a nagyhét, a húsvét és Schaár Erzsébet Utcájának megidézése. S még egy különös egyezés: a Tövismozaiknak ugyanúgy van megszólítottja, ahogy a versek többségének is. Az utóbbiakban vagy egy halott anyához beszél a lírai alany (Villanófény, Változnak), vagy pedig egy szerelemből kihátráló férfihoz (Mégis, Jelek, Nagyhét, A magány geometriája).

 A regény a halott anyához íródik, a néven soha nem nevezett elbeszélő-főhős azonban nem író, hanem képzőművész, és egy év történéseit beszéli el tizenkét év távlatából – az anya hajdani kérdésére válaszolva: „Mi ütött beléd”? Ez az ingerült kérdés, a Tövismozaik első tagmondata még tízszer ismétlődik a regény szövetében, s a rá adott válaszoktól egyre  gazdagodik a jelentésköre. Közben fokozatosan veszít támadó jellegéből, a beszélők kezdetben feszült viszonya oldódni látszik. Mert először olyasmit értünk a kérdés alatt: Miért forgatsz föl mindent magad körül? Aztán: mi történt veled, mi sebzett meg? Hogyhogy így lefogytál? Újra festesz? S a többi. A kérdés eredeti elhangzásakor csak annyit válaszol a megkérdezett: „haldoklom, anya”.

Mert mit is mondhatna az ember lánya 28 évesen, mikor éppen hátraarcot csinál, hogy újrakezdje felnőtt életét, s nem tudja, túléli-e a visszafordulást? A lány, aki korábban – hogy különbözzön betegségekbe menekülő anyjától – „normális életre” rendezkedett be (fegyelmezetten élt, tisztes polgári házasságra lépett, s képzőművész diplomájával rajztanítást vállalt egy iskolában), nos, ez a lány a regény elő-idejében éppen szakít a praktikus élettel – a nyolc órás munkával, a jó férjjel, a mindennapi betevővel –, hogy művészi ambícióinak élhessen. A szerelem inspirálja, mely pár hónapos eufória után majd egy évnyi szenvedéssel ajándékozza meg. Mert a megszeretett férfi, a sikeres művész alkalmatlannak tartja magát a tartós együttélésre. Depressziós éjszakáin ugyan fel-felhívja a lányt („a kétségbeesett hívások úgy szakadtak a szívembe, mint tövis a köröm alá”), ám kiegyensúlyozottabb periódusaiban már arról beszél, hogy ő a lány iránti szerelmét a hiányában tudja megélni. Művésztől kitelik – gondolom kicsit cinikusan, biztosat persze nem tudhatok. Annyit csak, amennyit az elbeszélő. Márpedig ő a saját érzéseiről se tud mindig bizonyosat, így kénytelen a teste – kétségkívül elég radikális – jelzéseire hagyatkozni.

A főhős tehát egy szerelmi és egy életközepi krízist él meg, épp akkor, amikor közösségi életünkben is bekövetkezik egy válság, egy fordulat – 2006-ban. Az öszödi beszéddel, a rá adott reakciókkal és viszontválaszokkal új korszak kezdődik, tért nyer a hisztérikus, irracionális politizálás, az addig megszokottnak, normálisnak politikai értelemben is vége szakad. Tamás Zsuzsa narrátor-hősét azonban a közélet kevéssé izgatja, mindössze tudata peremén jelennek meg a politikai események, ő a maga életének kaotikus fordulatát próbálja átvészelni. Az alkotni, teremteni tudás már-már elfeledett készsége segíti ki a krízisből és egy helyettes halál: anyja öngyilkossága. A szerelmi elutasítás és az elveszettség érzése szorongóvá, a korábbiaknál is érzékenyebbé teszi, s ez az állapot előhívja kreatív energiáit: „És akkor egyszer csak elfogott az az izgalom, amit már nagyon rég éreztem, mert amikor elkezdtem rajztanárként dolgozni, akkor kihalt belőlem ez az érzés, ahogyan fellobban az ötlet és éget.” Az ihlet nyomán született alkotások – a Tövismozaik, az Otthon, a Gyász – enyhítik a fájdalmakat, oldják a szorongást. E fiktív művek a regényszerkezetben is fontos funkciót töltenek be: tagolják a szenvedéstörténetet. A regény három fejezete a három mű keletkezésének és fogadtatásának a története is. Az első kép, a Tövismozaik a szeretett férfit ábrázolja, az Otthon elnevezésű fotóinstalláció az elárvult elbeszélőt, a harmadik mű pedig az anyának állít emléket.

A gyász, a temetési és egyéb teendők, a kényszeres múltidézés összeroppantó teher is lehetett volna az elbeszélő számára, de nem az lett. Elmozdította a mélypontról. A halál rákényszerítette, hogy újrasúlyozza élete szereplőit. Felértékelődtek a családi és baráti kötelékei, s gondolkodásának (meg álmainak) a középpontjába újra az anyja került, aki személyiségére, énképére leginkább hatott. Igaz, negatív értelemben. Ő ugyanis a maga örökös arc- és fejfájásával, később gyógyszerfüggőségével és öngyilkossági kísérleteivel érzelmileg alaposan megterhelte környezetét. Vele szemben lánya igyekezett a lehető legkevesebb gondot okozni szeretteinek, megtanulta fegyelmezni magát. „Viselkedett”, elhallgatta érzelmeit, mosolygós maszk mögé rejtette fájdalmait, akár önmaga elől is. Csakhogy a fő- és arcfájásokat ő is örökölte, az érzékenységet szintúgy. És a mosolygós maszk, az önfegyelem arra bátorított másokat (például a kedvesét), hogy ne vegyenek tudomást az ő érzéseiről, ne számoljanak az ő vágyaival.

Erről tud az énelbeszélő, de okulni nem képes belőle. Mintha az anyai út olyan félelmetes lenne számára, hogy kizárólag a teljes elutasítás lehetne az egyedül lehetséges reakció rá. Merev tilalomfákat állít a főhős önmaga elé még akkor is, amikor már rég maga mögött hagyja válságát, élete ismét rendezetté, kiszámíthatóvá válik, családja lesz, gyerekei és kiállításai. Csak épp kísért az anyai örökség:

„Meg kell őriznem az önuralmam, az arcfájás alattomos, van egy alaptónus, ami nem lehetetleníti el a létezést, csak megnehezíti. Ebédet főzöl, fáj, elmész a gyerekért, fáj, valaki hozzád szól, fáj, és az ebédnek sikerülnie kell, a gyerekkel haza kell érni, a kérdezőnek válaszolni kell, látszólag nem nehéz. Arra kell figyelni, ne légy tőle ingerült. Noha kibújnál a bőrödből, ne bújj ki. És ne mondd senkinek. Nem vagy olyan, mint az anyád.” 

Szerzetesi türelemmel, fegyelemmel vértezi fel magát a fájdalmak ellen. Pedig anyját valamikor álmában már felmentette „az igazság, a rend, a helyes magatartás” mércéje alapján az önzés, a szeretni nem tudás, a kíméletlenség vádja alól. Akkor miért a görcsös félelem? Miért kell a fájdalmakat ennyire titkolni, úgy tenni, mintha nem léteznének? Mert bármikor felborulhat a rend, s mi magunk leszünk a felborítói?

A regényből persze azt is kiolvashatjuk, hogy a szigorú fegyelem kreativitással párosulva micsoda megtartó erő lehet. Erre nemcsak a főszereplő képzőművészeti alkotásai lehetnek példák, hanem a történetmondással bravúrosan ötvözött vád- és védőbeszéd maga is, amelyet a főszereplő gyűlölve szeretett anyjának címezett, mi pedig regényként olvassuk. S amelynek klasszikusan kiegyensúlyozott narrációjában, biztos időkezelésében, a mélypontok és a sikerek egyaránt mértéktartó leírásában jó adag perfekcionista fegyelem érződik. A káosz, a szétesés élménye így rendezett formát kap. Talán csak egy-egy érzelmesebb kép, prózavers-betét, töredezettebb állapotleírás árulkodik arról, hogy a szigorú rend burka sérülhet.