Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok
2020.09.08.

Krusovszky Dénes lírikusként indult, bár számos műfajban otthonosan mozog. Kritikus, esszéista, műfordító és regényíró is. Az Áttetsző viszonyok a hatodik verseskötete. DOMJÁN EDIT RECENZIÓJA.



„… először voltak a dalok,
aztán lett belőlük az ordítás,
végül pedig ez a szüntelen motyogás,
ha beszél hozzánk a világ,
így beszél, közelebb hajolok,
és nem értek belőle semmit.” (Szüntelen motyogás)

Vörösmarty emlékezetes versében, Az emberekben szólt hozzánk, magyar olvasókhoz először a világ: „Hallgassatok, ne szóljon a dal, / Most a világ beszél”. Akkor a maga sztentori hangján súlyos ítéletet és következtetést fogalmazott meg: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény!”


Krusovszky Dénes frissen megjelent verseskötetében, az Áttetsző viszonyokban már öregesen erőtlen a világ hangja, nem is ér el a lírai alanyhoz, bár az feszülten figyeli környezetét. (Néz, lát, hall, keres – ezek a leggyakoribb megnyilvánulásai.) Talán épp azt méri fel, hogy a „volt remény” feltámasztható-e, előtte vagyunk az összeomlásnak vagy utána (Ha ilyen lesz a vége). Sokféle jelzés érkezik hozzá: az ég, a szél, a homok, a fény változásai, a madarak csendje és éneke, a fák nyomasztó hallgatása, majd váratlan hadarása, a hajnali táj dadogása. Leggyakrabban az ember köti le figyelmét. Az ember, aki egy cigány eredetmonda szerint valaha madár volt, „a legszörnyűbb hangokat hallatja / folyton, és nem akar vele semmit, / csak csend ne legyen […] / ülünk egy göcsörtös fán és ordítunk”. A kötet záróverse, a Spirál című hosszúvers ehhez még hozzáteszi: „Mintha önmagában nem lenne elég feltűnő, / folyton jelezni kell külön is, hogy itt vagyunk / […] és kegyetlenül megünnepelni, amit csak lehet.” A többes szám használata arra vall, magát sem érzi kivételnek: ő is elsősorban saját létezéséről akar hírt adni, azt tudatosítani másban. Ám ez a folytonos jelzéskényszer még az emberek egymás közti megértését is megnehezíti, hát még a világét. A kötet közepére (s éppen a Szüntelen motyogás mögé) helyezett vers, a Számozott mondatok inkoherens szövege demonstrálja is a megértés nehézségét. Ebben az egytől százig sorszámozott mondatsorban különféle beszédszituációk foszlányait találjuk, s mivel e megnyilatkozások sem tematikusan, sem grammatikailag nem függnek össze, együttesüknek – a megértés problematikusságának jelzésén túl – más jelentésképző szerepet nem tulajdoníthatunk. A mondatok csak egyesével, külön-külön értelmezhetők, ha teljes figyelmünkkel egy-egy állítás felé fordulunk, mintha egy-egy emberre összpontosítanánk.

Bevezetőmből úgy tűnhet, hogy az Áttetsző viszonyok – akárcsak Vörösmarty verse – súlyos ítéletet fogalmaz meg az emberről, aki a maga örökös fontoskodásában képtelen felfogni a világ vészjelzéseit. De ítélet nincs. Semmi sem idegenebb a versekben megnyilatkozó lírai éntől, mint a bírói szerep. Ő megélni és megismerni kívánja a világot, s ezen belül beéri saját környezetének feltérképezésével. Más kérdés, hogy a hétköznapi életforgácsok és -tapasztalatok a kötet poétikai eljárásai nyomán megemelődnek, s az egészről vallanak: személyes és személytelen viszonyainkról, ez utóbbiak körébe tartoznak az egyes élőformákhoz (növényhez, állathoz, emberhez) és élettelen jelenségekhez fűződő viszonyaink is. Ám a versek lírai hőse, ez a szemlélődő flâneur sosem lehet biztos abban, hogy a viszonyokat jól érzékeli. Ezek legfeljebb áttetszővé válhatnak számára, de átláthatóvá soha, ahogy ezt a kötet (s egy vers címe) is jelzi. Mert ugyan mindenütt körbe tekint, ahol él, jár-kel, s értelmezi is a látottakat, de tévedéseket, megértési nehézségeket, kudarcokat is felpanaszol: nem hiszem, nem tudom, nem értem, nem emlékszem, elvesztem.

Véletlenül se mutatkozik csalhatatlannak, a korrekciók egyre-másra jelennek meg a verseken belül és azokon túl is. Az új tapasztalatok mindig módosítják az előzőket. Ha a biztos tudásnak ő maga, aki ilyen körültekintő gondossággal figyeli a világot, híján van, akkor hogyan is várhatná el a többi embertől a biztosabb tudást s az azon nyugvó cselekvést? Ítélkezni tehát nem fog, csak leírja észleléseit és sejtéseit.

Mert tudás nemcsak megfigyelésből és racionális következtetésekből származhat. Az álmok, a kreatív fantázia, a véletlenszerű egybeesések, hasonlóságok bekapcsolása egy-egy műalkotás áramkörébe maguk is gazdagítják a tudást önmagunkról, a világról – bár ezek sem a tévedés kockázata nélkül. A kötet verseinek mintegy harmadában a mindennapi szituációk álomképekbe csúsznak át, a reáliák szürreáliákkal fonódnak össze (Baleset, Hamu, Belemarni késő, Nem énekesmadár, Kolmanskop), s e hibrid alakzatok veszélyekre, kényszerekre és szorongásokra hívják fel a figyelmet. Ki tudja, miben lesz részük egy pszeudo-bibliai utazás résztvevőinek a kötet nyitó hosszúversében (A te partod felé). Noé bárkáját – immár Noé nélkül – a jelen egymással hadakozó ellenlábasai töltik be: „az oltáspártiak és az oltásellenesek, / a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták” – mellesleg a háborús és a klímamenekültekkel együtt. Hogy mi felé haladnak, miféle part felé, nem tudni, mindenesetre egy hajóban szoronganak. A szürreális képsorú és az álomversek szabálytalanul tagolódnak be a könyv két ciklusába, illetve bevezetik és lezárják a kötetet (A te partod felé, Spirál). A látomásos keretezés mintha ellenpontozná a középső „hosszúvers”, a Számozott versek hétköznapibb szólamait.

Izgalmas felismerésekre bátorítanak a kötet különleges, az élőt és élettelent, a személyest és személytelent, az anyagit és a lelkit összerántó hasonlatai, metaforái vagy allegorikusan is értelmezhető történései. Az Egy tárgy várható útja például egy szerelmi kapcsolat jelenét és jövőjét is sejtetni engedi egy autóút leírásában.

„Lassítanunk kellene, / mondtad idegesen,
én meg nem értettem, / mi lehet veled,
odakint a táj egyszerűen / nem volt semmilyen,
megrekedt az átmenetben, / és elmosódott az összes tulajdonsága,
csak a napszak kliséi maradtak, / az alkonyi ég véraláfutásait
egymásra dobált felhők / takarták el […] és te megint rám szóltál,
lassítanunk kellene, / pedig már rég álltunk.”

Kegyetlen gesztussal definiálja a Szerelem című vers a szerelmi viszonyt magát:
„Az arcára szorítom / gondosan mindkét / tenyerem, de arra / ügyelek azért, / hogy az ujjaim között kapjon levegőt.”
Brutális kisajátítás ábrándos vágyódás helyett? Igen, a szerelmi szenvedélynek ilyen aspektusa is létezik.

Köteten átívelő kapcsolatok jönnek létre egy-egy szó, kifejezés többértelmű, részben metaforikus használatától, s ezek jelzik, ugyanazok a folyamatok zajlanak a világ egészében, legyen szó humán vagy non humán lényekről, netán szervetlen anyagokról. Nemcsak ember, bárka, szekér dőlhet oldalára, de a délután, a csend és a szél is: „támad a szél, ránk dől”. 

A Szépen eltüntetnek verscím alatt egy fa kivágását és ledarálását rögzíti a megfigyelő. Szokványos a dolog, de nem könnyen megszokható. Nem jó szembenézni azzal (amire a cím önmagában is utal), hogy minden és mindenki eltüntethető. A darálás szó a Minótaurusz diszkóleírásában is előfordul – teljesen más kontextusban, metaforikus jelentéssel:

„az izzadtan összedörzsölődő testek
puha darálójában vesszek el én is,
és ne legyen hajnal,
amíg nem dolgoztam meg érte.”

„Odalent, a rángatózó, villogó sötétben” átváltozás történik. Ezúttal a beszélő a maga különállását és személyiségét veszti el ideiglenesen, felolvad az ösztönök olvasztótégelyében. Úgy tűnik, erre a beolvadásra, beavatódásra azért van szüksége, hogy lezárhassa múltját, gyermek-és ifjúkorát, leválhasson generációjáról. Megtudja önmagáról, hogy kicsoda.

Hogy mivel magyarázzuk, hibriditással, poszthumán nézőponttal vagy szürrealista poétikával a fenti eljárásokat, talán mindegy is. (Mohácsi Balázs vette számba e lehetőségeket kiváló Krusovszky-tanulmányában az Elégiazaj kapcsán). Krusovszky maga a Vers című hétsorosában egyszerű választ ad a kérdésre, mitől is lesz az ő szövege költészetté. A sűrítettségtől.

„Mintha reggel lenne,
és a fény kegyetlen
türelemmel feszítené
ránk a redőny réseit.
            De hát reggel van
            és bevág a nap.
Akkor elnézést kérek."

A vers 5-6. sorában található a szűken vett valóságmag, az első négy sor komplex képében pedig mindaz, ami ehhez hozzáasszociálódik. Benne van a tájékozódás bizonytalansága ébredés után, a reggel kíméletlen sürgetése. S benne van a világ keménysége, nekünk embereknek kell hozzá igazodni s nem fordítva: a világ nem emberi léptékű. A zárósor ironikus bocsánatkérő gesztusa annak szól, aki szükségtelennek ítéli a valóság költői alakítását.

Krusovszky Dénes nevét a nagyközönség 2018-as regénye, az Akik már nem leszünk sosem megjelenésekor ismerte meg. A líra kedvelői azonban már a második verseskötete, az Elromlani milyen megjelenésétől, 2009-től számon tartják. Új irányt, lehetőséget jelzett a kortárs költészetben az öt évvel ezelőtt megjelent Elégiazaj is. Mostani, hatodik verseskötete, az Áttetsző viszonyok az esszéköltészet l9–20. századi hagyományát vállalja fel oly módon, hogy politikamentes legyen. Ha már az életünk átpolitizált, legalább a lírában tűnődhessünk társas viszonyainkról, civilizációról, természetről a politikától függetlenül.

Szerző: Domján Edit
Szerző:  Krusovszky Dénes,  Cím:  Áttetsző viszonyok,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  96 oldal,  Ár:  2699 Ft