Tenet
2020.08.26.

Christopher Nolan megrendezte minden idők legbonyolultabb és egyben egyik legbutább Bond-filmjét. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Alighanem kétféle nézői stratégiával lehet beülni a Tenetre. Lesz, aki úgy nézi a filmet, és nézi meg újra meg újra, hogy meg akarja érteni az összes időparadoxont, az entrópia visszafordítására és az invertált tárgyak működésére vonatkozó elméletet, és pontról pontra megvizsgálja, tényleg kirakható-e Nolan dramaturgiai Rubik-kockája. És lesz, aki elengedi a tudományos humbugot, és megpróbálja élvezni az akció sodrását, a Nolantől megszokott grandiózus látványorgiát. Látszólag maga a rendező is erre buzdítja a nézőket, hiszen már a film legelején korán kiszól nekik: „Ne akard megérteni, csak érezd” – mondatja egy tudóssal, amikor először belebonyolódunk az időben visszafelé történő események magyarázatába.
 
Csakhogy Nolan, „a gondolkodó ember blockbuster-rendezője” van annyira hiú, hogy ne adja a flegma Bruce Willist, aki a Looperben annyival ütötte el az időutazásra vonatkozó magyarázatokat, hogy ő ugyan nem fog itt szívószálakból grafikonokat készíteni. Hollywoodi sci-fikben bevett ez a jelenet, amikor leintik a hőst, hogy inkább úgy magyarázza a tudományt, mintha hülyék lennénk, és a maga brit úriember módján Nolan is valami hasonlót sugall – hogy aztán felrúgja az egész megállapodást, és két és fél órán keresztül bombázzon minket az idő reverzibilitásáról vallott gondolataival, amelyek olyan tömények, mintha két mondatban próbálnák zanzásítani Az idő rövid történetét.
 
Hiába hangzik el a rendezői utasítás, Nolan mindkét nézőtípusnak meg akar felelni és így leginkább egyiknek sem tud. Az elméletfejtőknek azért nem, mert ahelyett, hogy bizonyos időparadoxonokat körbejárna, szinte az összeset, plusz a velük járó etikai dilemmákat is bele akarja sűríteni a történetbe, ezért mindegyik csak szárazan, tételszerűen jelenik meg a Tenetben. A popcornmozira vágyókat pedig azért nem, mert borzasztóan agyzsibbasztó az igyekezet, hogy megértsük a gyorsan eldarált, tudományos dialógusokat és kövessük a látszólag csavaros sztorit, ami legbelül azonban teljesen és fájóan üres.
 
Nolan világhírű Bond-rajongó, akit régóta próbálnak meggyőzni, hogy rendezzen Bond-filmet, de ő kitartóan elutasította az ajánlatokat. Most már tudjuk, miért: meg akarta rendezni a saját, időcsavarokkal megbolondított Bond-moziját. Nolan kétségkívül a legbonyolultabb Bond-filmet hozta tető alá, ugyanakkor az egyik legbutábbat is, amelyben a világot a nukleáris helyett a temporális világvégétől kell megmenteni, amin megint csak egy őrült főgonosz, esetünkben egy asszonyverő orosz oligarcha dolgozik. A pofonegyszerű kémfilmes sablonsztori pedig kapóra jön a karakterábrázolási kérdéseket félresöprő Nolannek, hiszen a Tenet nevű titkos szervezet tagjai nem tudhatnak semmit egymásról, mert azt a jövőben felhasználhatnák ellenük, a nyaktörő kémfilmes tempó pedig azt diktálja, hogy országról országra, egzotikus helyszínről egzotikus helyszínre ugráljunk, és az olasz tengeren, a szovjet romvároson vagy a holland szabadkikötőn ámuldozva eszünkbe se jusson rákérdezni, hogy mire fel ez a sok hűhó.
 
John David Washington.
John David Washington.  
Nolan mindig is jobban szeretett a komplex, non-lineáris narratív építményeivel foglalkozni, mint a benne élő emberek érzelmeivel, de a Tenet még a technokrata rendező életművében is új szintet képvisel, amennyiben már szinte csak tulajdonságok nélküli embereket mozgat, a főhőst csak Főhősnek hívják, és az orosz oligarcha érzelmi fogságban vergődő feleséget leszámítva csak egészen absztrakt kérdésekre keresi a választ. Hogy érzelmi téttel ruházza fel a döntéseket, vagy azonosulási felületet biztosítson a nézőknek, azzal se ideje, se ambíciója nincs foglalkozni, mert minden energiáját leköti az időkavarós sztori logikai buktatóinak átugratása. És persze az egész sztori úgy van felépítve, hogy abba ne is nagyon férjenek el azok a kérdések identitásproblémákról, emlékezetről és traumákról, amelyek Nolan korábbi filmjeit mozgatták Mementótól Eredeten át a Csillagok között-ig. Úgy tűnik, a Tenettel Nolan inkább Sheldon Cooper kedvenc sci-fijét rendezte meg, amelynek értelmezéséhez jól jön a kvantumfizikai diploma, ugyanakkor olyan tökéletesen mentes mindennemű érzelemtől, mintha egy vulcani írta volna.
 
Maradnak tehát a grandiózus akciójelenetek elsődleges élvezeti faktornak, amelyek ugyan tényleg grandiózusak – Nolan még egy igazi Boeing-repülőt is felrobbantott a film kedvéért –, de a visszafelé lejátszott akciók korántsem olyan izgalmasak vagy feszültek, mint azt a rendező a tervezőasztal mellett gondolhatta. Egyrészt, mert hamar meg lehet fejteni a logikájukat, amikor először előre, majd visszafelé is megnézzük ugyanazokat a jeleneteket, másrészt, amikor az időben egyszerre zajlik előre- és hátrafelé az akció, az inkább tűnik zavaróan kuszának, mint zseniálisan bonyolultnak. Ami persze az egész filmre is igaz. (Ezt a trükköt egyébként már Tímár Péter is kitalálta bő 30 évvel ezelőtt, amikor az Egészséges erotikában, majd a Csinibabában is visszafelé forgatott, majd visszafelé lejátszott s ennek köszönhetően furcsa mozgást produkáló trükkfelvételeken rázatta a kefirt színészeivel.)
 
Felhőtlenül csak Kenneth Branagh szórakoztató a Tenetben, aki olyan rajzfilmszerű seggfejt játszik, mint Stohl András a Pappa Piában, és ez őt is felszabadítja annyira, hogy béfilmesen beteges és közben félelmetesen gonosz legyen. Minden más vagy csodálatra méltó (a hét évig írt forgatókönyv, a dramaturgiai felépítmény, Elizabeth Debicki) vagy olyan agyzsibbasztóan túlbonyolított a filmben, hogy az állítólagos kikapcsolódás végére a rendező másik kiszólása juthat eszünkbe, amit Robert Pattinson szegez félálomban a tudományos magyarázatokat rendre homlokráncolás nélkül fogadó Főhősnek: „Fáj már a fejed?”
 
Fáj.
 
Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2020