Aki tehát olyan filmet szeretne látni, amiben egy pillangó megrebbenti törékeny, kis szárnyát, s ettől hurrikánok kelnek életre, az ne menjen el megnézni Rian Johnson új filmjét. Menjen viszont az, aki egy kiváló puffogtatós akcióthrillerre vágyik a meglehetősen koros, ám annál sármosabb Bruce Willis főszereplésével.
A sztori 2044-ben indul egy bájosnak és hívogatónak nem nevezhető amerikai városban, melyet elárasztottak a csavargók, az emberek nagy része az utcán lakik sátrakban, kiégett buszokban. Szemét borít mindent, mindenkinél fegyver, és senki sem riad vissza attól, hogy használja. A környezet kialakításában az a legagyafúrtabb, hogy csak egy nagyon kicsit futurisztikus. A gépek szebbek és fejlettebbek, a motorok a levegőben repülnek, de a szereplők ruhái nagyjából azonosak a 2012-es viselettel. Végül is a film jelene a mi közeli jövőnk, a világ ezalatt nem vesz számunkra nehezen értelmezhető vagy meglepő fordulatot: még jobbak a számítógépek, még több a nincstelen.
A főszereplő, Joe (Joseph Gordon-Levitt) egy maffiaszervezet végrehajtóembere. Főnökei a harminc évvel későbbi jövőből irányítják, ahol már feltalálták az időutazást, de illegális, a rosszfiúk használják arra, hogy embereket tegyenek vele el láb alól. A képlet egyszerű: 74-ből visszaküldik a feleslegessé vált delikvenst, Joe egy megbeszélt helyen fegyverrel várja, és megjelenése pillanatában azonnal végez vele. Munkaadói pedig mindezért ezüsttel fizetnek neki, tehát főhősünk gondtalanul éli fényűző életét a nyomor közepén, csillogó, mélyvörös sportkocsijával száguldozik az utca hajléktalanjai között.
Joe azonban nehéz feladat elé néz, jómódban leélt ifjúságáért nagy árat kell fizetnie: végeznie kell jövőbeli önmagával. Az ifjú Joe ezt meg is tenné, ám az idősebb – mily meglepő fordulat – nem akarja hagyni magát. Jobb persze nem belegondolni abba a semmitmondó közhelybe, amit a film mázsás üzenetként cipel a vállán, hogy néha önmagunkkal kell szembenéznünk, néha önmagunkat kell legyőznünk, stb. De hát ez Hollywood!
 Jelenet a filmből |
Egyébként borzasztóan szórakoztató a filmben, ahogy egy-egy klisés szimbólumot próbál gőzerővel az arcunkba nyomni. Ilyen a már említett ezüst is, amit ha nem értettünk volna meg elsőre, akkor kapunk még hozzá egy árulásos történetet, és eztán ki is mondatik: „Eladtam a legjobb barátomat ezüstért.” És a moziban e percben mindenki a homlokára csap: hát persze, Joe olyan, mint Júdás! Ugyanez a helyzet az állandóan és vészesen ketyegő zsebórával is, de ennek a metaforának a kibontását talán jobb, ha most elmulasztom.
Szerencsére azonban toposzból sokkal kevesebb van, mint fegyverből, és megvan a Bruce Willis-filmektől megszokott lövés per szekundum arány, ezért a mély bibliai párhuzam nem tereli sokáig mellékvágányokra a figyelmünket. És van vagány, szőke nő is, aki először csak békésen fát vág a farmján, de aztán meg kell menteni. Emily Blunt sajnos teljesen jellegtelen ebben a szerepben, ám tény az is, hogy maga a szerep sem vár el tőle túl sokat: félnie kell, sírnia és szépnek lennie, ezeket tulajdonképpen hozza is.
Nagyszerű viszont a két férfi színész! Joseph Gordon-Levitt és Bruce Willis nem nevezhető éppen két tojásnak, de markáns arcukban, mélyen ülő, kék szemükben mégis van valami elemi hasonlóság. Ám míg a fiatalabb Joe arca vasalt, már-már maszkszerű és rezzenéstelen, addig Bruce Willisét már kikezdte az idő, a ráncoktól bölcsebb, elevenebb lett a tekintete, de nem öreg: egy igazi akcióhős sosem öregszik meg.
 Joseph Gordon-Levitt. A képek forrása: PORT.hu |
A film egyébként talál valami újat az időutazós témában, és inkább ez az, ami megbolygatja a szokványos akciófilm jellegét: hiába egy emberről van szó, múlt-Joe és jövő-Joe nem igazán képes arra, hogy együttműködjön. Nincs közös nevező, ami a kettőjük között feszülő generációs szakadéknak köszönhető. Kettőjük viszonya egy önfejű apa és egy kamasz fiú kapcsolatára emlékeztet inkább, mindketten saját útjukat akarják járni, hiába közösek az érdekeik.
És itt jön a képbe az időutazós paradoxon is egyébként, hogy bár a fiatal Joe egyre és egyre bölcsebb lesz azok miatt az események miatt, amiket az idősebb énjének megjelenése idéz elő, ez Bruce Willis karakterére és múltjára semmiféle hatást nem gyakorol. A rendezői önkényre viszont a film egy jelenete remekül reflektál. Mikor a két szereplő találkozik egy gyorsétteremben, és a fiatalabb Joe elkezdi faggatni az idősebbet ennek mikéntjéről, az ő válasza mindenre az, hogy „ez mindegy”. És tényleg az, mert az időutazás egyelőre fikció, tehát Rian Johnson joggal tehet arra, hogy más filmek hogyan bonyolították agyon a kérdést.
Telitalálat ezen kívül a film gyerekszereplője, aki miatt a harc folyik. Fogalmam sincs, hogy volt meghirdetve a szereplőválogatás, de én így képzelem: „Kedves szülők! Hollywoodi filmhez keresünk koravén tízévest pufi babaarccal. Olyan gyermek jelentkezését várjuk, aki egyik pillanatban imádni való tündér, a következőben pedig maga a sátán.” Hogy a castingon sikerült megtalálni Damient, ahhoz kétség sem fér.
A Looper című film nem akart sokat mondani, de én sem kérdeztem semmi fontosat, mikor beültem a moziba. Kicsit kevesebb benne Adrian Brody és az irónia, mint a rendező előző filmjében, a Szélhámos fivérekben volt (The Brothers Bloom, 2008), de ezt kárpótolják Bruce Willis fegyverei, és a jól ismert elegancia, amivel használja őket.