Leonardo DiCaprio és Ellen Page

Akad benne utalás a virtuális valóság szülőatyjára, Maurits Cornelius Escherre, a mnemotechnikákra, Freudra, a projekcióra, a szublimációra, a „lehetséges világ-elméletekre”, és persze a taóra, hogy a film rém okosnak és összetettnek tűnjön. De nem az.

„Az élet álom”, mondotta volt Calderón már a spanyol barokk idején; igencsak messzire vezet hát, ha a párhuzamos valóságok – hogy stílszerű legyek – eredetét akarjuk feltérképezni. Ott vannak ugye az isteneink, akiket eleve egy másik világban tudunk csak elképzelni, a saját fantáziánk, a hallucináció, a kibertér vagy pl. az álmok világa, mely – mint Freud óta tudvalévő – a tudattalanunk üzeneteit fogalmazza meg. A mozi mindig is előszeretettel nyúlt a témához, hisz roppant hálásnak mondható. Egy másik világba (legyen az a virtuális térben vagy az elménk legmélyebb bugyraiban) belépni mindig izgalmas vállalkozás: önálló univerzum, saját szabályrendszerekkel. 

Az Eredet rendezőjénél (Christopher Nolan) pontosabban nem lehetne megfogalmazni, hogy milyen film is pereg a vásznon: „Mintha Sigmund Freud és Sir Ian Fleming írták volna közösen.” És valóban. Akad itt minden, mi szem-szájnak ingere: a cyberpunk mozik egyik kedvenc motívumától, a manipulálható memóriától kezdve, az (én)határok elmosódásán és a szubjektív időkezelésen át egészen a klasszikus akciójelenetekig. Olyan ez a film, mint a fontos randira készülő egyetemista, aki ugyan nagyon trendin néz ki, de olyannyira szeretné a választottját intellektuálisan is lenyűgözni, hogy a találkozás ideje alatt lenyomja a „Bevezetés a pszichológiába” és a „Mnemotechnikák az ókortól napjainkig” szemináriumok anyagát is.

Akárcsak Nolan, aki egyfolytában magyaráz és magyaráz és magyaráz, ahelyett, hogy az érzelmeinkre hatna: „mi a projekció”, „mi a percepció”, „mi a szublimáció”, „hányféle fázisa van az alvásnak”, „itt ez az Escher, aki a memóriát labirintusként ábrázolta”, „mi is az az emlékkép”, „hogyan működik a tudattalanunk”.

Lehet, hogy az intellektuális gyorstalpalót jobban élveztem volna, ha most hallom mindezt először, így azonban csak ismétlés volt, mint ahogy – a „szintugrálós”, különböző lehetséges világok között járkáló filmek ismeretében (A sejt, Mátrix, 13. emelet, Jákob lajtorjája, Az emlékmás, Nyisd ki a szemed! etc.) – az Eredet dramaturgiája is az. Aki látott párat a felsorolt mozikból, jó előre tudhatja, s fél óra elteltével könnyedén kikövetkeztetheti, hogy mi lesz a film csattanója.

A képek forrása: PORT.hu

És, hogy Sir Ian Flemingről, no meg a szuperkémekről és a heist movie zsáneréről is szó essék: filmünkben adott egy tolvajcsapat (élén DiCaprio, aki ugyanazt és ugyanúgy játssza, mint a Viharszigetben), melyet azzal bíznak meg, hogy egy iparmágnás (Cillian Murphy) agyában elültessenek egy gondolatot, melyből a konkurens nagyvállalat vezetőjének (Ken Watanabe) anyagi haszna származik. Elkezdődik hát az utazás a tudattalanba, az álom az álomban, meg az álombeli álomban: ugrabugrálunk a különböző szintek/világok között, egyik szereplő álmából/agyából át a másik szereplő álmába/agyába, melyek mindegyike önálló látványvilággal rendelkezik – ezek között akad érdekesebb, invenciózusabb, tagadhatatlanul lenyűgöző vizualitású és ötletes, meg olyan is, amely (hogy egy amerikai kollégát idézzek) olyan, mintha Michael Bay rendezte volna.

A direktor felvonultat két női karaktert is a történetben. Az egyik egy ifjú építészmérnök (Ellen Page), aki az álmok labirintusait tervezi (őrület: a karakterét Ariadnénak hívják!), és egy halott feleség (Marion Cotillard), aki minduntalan előbukkan Leo tudattalanjából, és hogy a mitológiai kikacsintás mellett kapjunk egy posztmodernt is, időnként egy Edith Piaf-számot  (Non, je ne regrette rien) hallgat (emlékeztetőül: Cotillard Piaf megformálásáért kapott Oscart).

Egyszóval: garantáltan nem fogunk eltévedni, hiszen megvannak azok a turistajelzések a filmben, melyeket követve kitalálunk az útvesztőből, így kerek egésszé összeáll a történet is (ellentétben mondjuk David Lynch Mullholland Drive-jával vagy David Cronenberg Existenzével). Lehet mindezt összetettnek, eredetinek, koncepciózusnak is látni, de számomra sokkal inkább egy olyan patchwork, amelyhez ha közelebb megyünk, észreveszzük, hányféle minőségű, mennyiségű, színű és szavatosságú anyagból illesztették össze, és adták el Nolan-márkajelzéssel eredeti termékként.

Vö. Bujdosó Bori: Az ellenálhatatlan parazita 
Kovács Bálint: Alvajárók 
Papp Sándor Zsigmond: Álmodom, tehát vagyok  
Csákvári Géza: Katapult a csúcsra 
Szalay Dorottya: Éber álom 
Köves Gábor: A profán leszakad 
Báron György: Álmok álmodói