Wolfgang Puschnig Fulsome

A dzsessz egyik fő sajátossága, hogy a műfajt űző muzsikusok és formációik minden más stílus képviselőjénél szorosabb kollegiális és baráti kapcsolatot ápolnak egymással. Van néhány döbbenetes csomópont, melyeken szinte minden jazzer áthaladt: például Miles Davis alig feldolgozható mennyiségű és minőségű zenészt fedezett fel zenekaraiban, John Coltrane szelleme pedig óriási hatása révén ott munkál a zenekarvezetők és szaxofonosok lelkében. Vagyis tematikát tényleg nem érdemes keresni egy dzsesszfesztiválon, mert az magától adódik; helyesebben a jó fesztivál ismérve, hogy ezek a kapcsolódási pontok észrevétlenül ott vannak a háttérben. A MOL Jazz Fesztivál Budapest idén különleges fellépőgárdával büszkélkedhetett, hiszen számos legenda személyesen, míg mások megidézettként voltak jelen. Hogy mindez egy osztrák fúvós együttesében kulminál, azt jelenti, hogy a dzsessz világműfaj, és ma már minden körülmények között jól érezheti magát.

Jamaaladeen Tacuma

Ornette Colemant például a most nem tárgyalt Rashied Ali Quintet hozta magával, mert az ott elővezetett James Blood Ulmer-szerzemények Coleman sajátos ideáján, a harmolódikus rendszeren alapultak. A Wolfgang Puschnig Fulsome pedig eleve egy Coleman-dallal nyitott, a Latin Genetics-szel, míg a rengeteg basszusgitáros által félistenként tisztelt Jamaaladeen Tacuma Colemannal és Ulmerrel is sokáig játszott egy zenekarban. A szálakat még hosszan sodorhatnánk, de talán ebből is látszik, hogy a fesztivál egy jelentős szelete valahová a free dzsessz környékére kötött vissza, a korabeli tendenciákat némi korszerű hangvétellel megspékelve. Nem mondom, hogy a Puschnigék által játszott zene ismeretlen volna a dzsesszrajongók előtt, de figyelembe véve, hogy a szabad zenélést a mai napig jókora értetlenség övezi, nyugodtan sorolhatjuk a kvartett előadását a haladó szemléletű koncertek közé. Önmagában a meg nem értett zenész eszménye természetesen nem köthető a haladáshoz, ám ha azt tapasztaljuk, hogy a helyzetet a humor irányába tolják el és kedélyes előadói gesztusokkal jó hangulatot csiholnak, máris mondhatjuk, hogy azt a bizonyos szükséges lépést megtették a közönség irányába.

Jon Sass (A szerző felvételei)

A hangszeréhez illően termetes Jon Sass hárompercnyi tubaszólója vezette be a már említett Coleman darabot, amelyhez a többiek rögtön hozzá is csapták a zenekarvezető Calypso Banana című szerzeményét. Bizony, egy medleyt hallottunk, ez esetben két számot úgy megcsavarva, hogy az egyik basszusára a másik dallamát játszották. Találó játéka volt ez a kéttagú basszusszekciós felállásnak (tuba és basszusgitár), a ritmikus alapot szolgáltató groove-ok fölött Puschnig már nyugodtan fickándozhatott, először fuvolával. Nem tagadhatjuk, a teljes koncert hamis volt, de tervezetten hamis. A harmolódika szellemében a tonalitás érzete szóba sem jöhetett, ám ez igencsak furcsán hatott, lévén egy tingli-tangli dallamocskáról van szó. Az előadás sodrása azonban nem engedte, hogy a tiszta együtthangzással szemben támasztott elvárásaink a felszínre bukjanak, mert azoknak nem volt helye ezen az estén. Puschnig bohócnadrágját mintha asztalterítőből szabták volna, talán nem is akart a látszatnál komolyabbnak mutatkozni, altszaxofonon nyújtott teljesítménye (fuvolán és zurnán játszott még) azonban meggyőző volt. A Vienna Art Orchestrával eltöltött bő évtized komoly kiképzést jelentett számára a standardek terén, játéka semmi esetre sem nevezhető deviánsnak az érezhető lazaság és a szétcsúsztatott hangnemek ellenére sem; a pallérozottság mindenképpen magával ragadó volt. Jamaaladeen Tacuma komoly munkát tett le a színpadra, a basszusgitár ebben a kvartettben szólamhangszer inkább, bár Sass is a tubán gyakran játszott a basszusmeneteken túlmutató szólókat. A rock felől érkező Reinhardt Winkler dobossal mindhárman tolták Puschnig alatt a szekeret, de külön-külön is duóztak a karintiai fúvóssal.

Tacuma Show Stopper című darabja zárta a koncertet, sajnos, igen hamar. A sokszereplős fesztiválok hátránya, hogy a koncerteket kénytelenek rövidre szabni, a bemutatott négy szerzemény mindösszesen 50 percet engedett a mind jobban belelendülő zenekarnak – pont addig játszottak, amikor a közönség már tombolni kezdett volna.

Kapcsolódó cikkünk: Végső Zoltán: Kiteljesedés után. Louis Sclavis: Dans la nuit