Beszélgetés Végel Lászlóval
2019.12.17.

Esterházy Péter mondta róla a 75. születésnapján, hogy „furcsa, lebegő státusza” van két irodalom között, ami, ahogy Végel László fogalmaz, néha a senki földjét jelenti. Hogy talán mégis van odafigyelés, jelzi az Aranymedál és a Városmajor 48 életműdíj. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Mindig hangsúlyozza műveiben és az önnel készült beszélgetésekben is, hogy egész élete határterületeken zajlott, ahol nagyon óvatosan kellett közlekednie, hogy megőrizze az egyensúlyt, ne billenjen valamelyik irányba.


Végel László: Én magamat néha kentaurnak nevezem, amiben az ember két terhet hordoz a vállán: Szerbiáét és Magyarországét egyaránt. Ez a kettősség nagy kihívás, nem csak a politika miatt; nem is csak a kultúrák különbözőségéről van szó, hanem egy kettős világról, amelyben minden dolognak két neve van. Idegen nyelvi környezetben alkotni, ahogyan ezt Deleuze és Guattari a nevezetes Kafka-tanulmányában kimutatta, nemcsak a motívumok rendszerét jelenti, hanem stílust és specifikus narratívát is. Az olvasóim különböznek, a szerb vagy a magyar kritikusok mást látnak a műveimben, bennem is van valami furcsa kettősség. Nem tagadom meg a Balkánt, de közép-európainak tartom magam. Ott élek a határon, Újvidéken, ott van a Duna, és amikor a hídra érek, mindig az jut eszembe, hogy egyik oldalon van a Balkán, a másikon Közép-Európa, én meg közöttük. Lehet, hogy éppen a senki földjén. A határok amúgy azért is izgalmasak, mert hevesen tárulnak fel emberi drámák, a sorsok összefonódnak, elválnak, konfliktusba kerülnek. Néha úgy érzem, hogy a valóság túl agresszív, ki kell szabadulnom a szorításából. Ahogy Camus mondta, ártó a hermetizmusba vezető túl kevés valóság, de a bénultságba vezet a túl sok valóság is. Nekem az utóbbival van legtöbb gondom. Attól kell menekülnöm.

R: Erre való az írás?

VL: Részben. Mindig az íróasztalomhoz menekülök az élettől, bár nem vagyok széplélek, aki elfordul a valóságtól, jobban érdekelnek az emberi sorsok bizarr, groteszk, abszurd alakulásai. Ezek itt sokkal összetettebbek, mint a nemzetileg homogén környezetekben. Mélyebbek, fájdalmasabbak és drámaibbak. Az egész életem a határterületeken zajlott, ott jeleznek először és legerősebben a földrengést jelző szeizmográfok. A balkáni háborúkat kezdetben régi törzsi háborúknak véltem, ám felfigyeltem arra, hogy van bennük valami más is, ami Kelet-Európára vár, az új nemzetállami vágyak. Nem a háború az igazi téma, hanem ami mögötte rejtezkedik. A multikulturális Jugoszláviában a tömegek remélték, hogy a független nemzetállamokban majd jobb lesz, hogy joggal vagy nem, az a történészek kérdése, engem íróként a félelem kegyetlensége érdekelt. Ezt tapasztaltam a hétköznapokban, a szomszédok viselkedésében, az utcán, a tereken, az irodalmi, a kulturális életben, nem beszélve politikáról, ahol még külön gerjesztették is az eredendő félelmet. 

R: Ez a terület mindig a határ volt, gondoljunk csak a soknemzetiségű monarchiára.

VL: Sok dolog ismétlődött Jugoszláviában, ami már a Monarchiában létezett, de azért Jugoszlávia más volt. Jugoszlávia volt a II. világháború után a legnagyobb európai experimentum, s a leggyengébb láncszeme lett, mert felülkerekedett a kis különbségek nárcizmusa. Sokáig nem derültek ki ezek a titkos, földalatti apokrif konfliktusok, csak valahol a privát szférában, a családtörténetek sötét zugaiban rejtőzködtek, de a nyilvánosság tereiben később, a szocializmus öngyilkossága után jelentek meg. Egy űr keletkezett utána, amelyben a nemzet lett a varázsszó. A szocializmust helyettesítő új utópia. Tito – akiről én azt szoktam mondani, hogy ő volt az utolsó osztrák-magyar császár, csak bolsevik szívvel – sejtette, hogy új varázsszavak kellenének. Halála előtt egyik régi bajtársának azt mondta, nem létezik kommunista szövetség, nem létezik önigazgatás, nem létezik többé Jugoszlávia. Fokozatosan engedte a köztársaságok – amelyek már embrionális állapotban nemzetállamok voltak – önállósulását. Közel tíz évvel a halála után az egymástól való félelem gyűlöletté fajult, az egész széthullott, kitört a háború, amit nem csak a politikusok akartak, de a nép is. Ami Jugoszláviában lezajlott, ez napjaink európai szorongástünetére utal – csak háború nélkül. 

R: Mondhatnám kicsit cinikusan, hogy jó írói alapanyag a háború…

VL: A háború alatt a 90-es években nem tudtam prózát írni. A naplómat, az esszéimet írtam. A háború előestéjén írtam a Hontalan esszéket, amelyek a későbbi regényeim szellemi auráját jelzik. Kellett bizonyos idő, hogy eltávolodjak az egésztől, úgyhogy a 2000-es években kezdtem írni a regényeimet, de akkor már szélesebb perspektívából. Önmagában ez egy nyavalyás civilek és városok ellen folytatott nyavalyás háború. Az az ördögi erő, az a tömegszenvedély a lényeges, amely a háború mögött húzódott meg, az a láthatatlan háború, amely szétverte a szocialista üvegházat, maradtak a roncsok, a romok. Ráadásul az ún. háborús irodalomtól az is elválaszt, hogy Újvidéken, a Vajdaságban nem volt háború, kevesen vonultak be a hadseregbe. A hadkötelezetteknek csak 17 százaléka vonult be, panaszolták a tábornokok: a hadkötelezettek a városok terein tüntettek a háború ellen. Tombolt a nacionalizmus, de a nacionalista próféták nem voltak hajlandók fegyvert fogni. Képmutató nacionalizmus volt ez, retorikában elment a végletekig, de ha szóba került, hogy „adjuk az életünket és a vérünket”, akkor az volt a válasz, hogy azt áldozza föl valaki más.

R: Hogyan jelenik meg mindez az írásaiban?

VL: A háborúra való reflexióm először az Exterritóriumban jelenik meg, de ez már a NATO légitámadás korszaka. 1999-ről van szó. A boszniai és a horvátországi háborúról horvát és boszniai írók nagyszerű regényeket írtak, mert tanúi voltak. A NATO légitámadás másféle, úgynevezett digitális háború volt: a jövő háborúinak előőrse. 1999-ben maradtam Újvidéken, hiába próbáltak rábeszélni, hogy jöjjek át Magyarországra, nem akartam. Nagyon furcsa volt a helyzet, az élet zajlott, tele voltak a kávézók, soha annyi virágüzlet nem volt Újvidéken, mint akkoriban, a nők követték a legújabb párizsi divatot. Az élet lazább lett és szabadabb és zajosabb. A közeli haláltudat fölszabadítólag hatott. Majdnem erotikusan. A szomszédok barátkozni kezdtek egymással, a hivatalos adatok szerint kevesebb betörés és rablás volt, a szívinfarktusok száma is csökkent. A férfiak nem utazhattak, de a nők igen, a szabadkai buszállomáson a hölgyek arról társalogtak, hogy milyen parfümöt vettek Szegeden. Az Exterritórium szembenézés önmagammal, tévedéseimmel, századommal, a valaha volt reményeimmel, illúzióimmal. Ez egy hatalmas törés volt, már a háború sem volt a régi, a múlt se, a jövő útjelzői pedig a régi romok lettek. Ötvenkilenc éves koromban beláttam, hogy minden tudás, amit addig szereztem, értéktelenné vált. Miközben a repülőgépek, a bombázók és a vadászgépek fönt röpködtek, felismertem, hogy nekem újra kell kezdenem mindent. Ez az élmény kötődik a láthatatlan háborúhoz, amelyik a jövő háborúját vetítette előre, miközben a konfliktusok forrása a múltból eredt.  Ezek után írtam a Bűnhődés című regényemet: a két esszé közé szorult Gastarbeiter-buszban lejátszódó történetben a mai napig tartó identitásválság és identitásanarchia körvonalazódik, amely a láthatatlan háború egyik szimptómája. Miféle lövészárkok? A lelkemben folyik a háború és a lelkekért. 

R: Sarkítottan fogalmazva a regényeiben leginkább azt vizsgálja, hogyan hat a politika a társadalomra, az emberekre, hogy mi a hatása a hétköznapokra, arra közegre, ahol élt.


VL: Igen, nagyon kötődtem a Városhoz, nekem Újvidékkel különös kapcsolatom van. Jugoszlávia szétesése után úgy éreztem, hogy Szerbia nekem kicsi lett. Ma is úgy érzem. Jugoszlávia volt az igazi írói terepem, a változatosság, a tarkaság. Danilo Kiš, Mirko Kovač, Radomir Konstantinović, Slobodan Šnajder, az Új Symposion, sorolhatnám. Abban a Jugoszláviában volt egy sokszínű és színvonalas európai kultúra, de megsemmisült a tere, összeomlott egy ország, miközben maradt a Város, Újvidék. Azt éreztem, hontalan lokálpatrióta lettem. Amikor írtam a Neoplantát, láttam, hogy a Város is romosodik. A háború utáni nagy népességcsere megváltoztatta a város arculatát. Míg írókollégáim szépen regéltek Claudio Magris Dunájáról, az európai folyóról, én a Dunát multikulturális tömegsírnak neveztem. A regény főhőse nem is magyar, hanem egy szerb fiákeres, ez sem gyakori a magyar prózában. Már ebben a kötetben is megjelenik, hogy az emberek hogyan cserélik az identitásukat a hatalomtól függően, vagy önként és lelkesen, de igazából a Balkáni szépségben bontakozik ki az kegyetlen identitásválság. Megpróbáltam egy kisebbségi hőst vagy antihőst teremteni, mert már unalmas volt a két véres karddal a kisebbségi jogokért harcoló romantikus hős képe, amely nemcsak banális, de hamis is, már Németh László is ironikusan beszélt róla. A Temetetlen múltunkban elmondtam, hogy semmilyen komoly kisebbségi ellenállás nem volt sem a két világháború között, sem Tito idején, sőt – bár ezt most mindenki tagadja – a kisebbség nagy része titoista lett, alkalmazkodott a szocializmushoz. Közben úgy járt az anyaországba, mint a gazdag amerikai nagybácsi. Megjelent a szegedi Hágiban és húzatta a cigánnyal. Nem azt mondom, hogy nem voltak előtte súlyos, véres történetek, a Neoplantában írtam róluk. Arról, hogyan fordították egymás ellen a szomszédokat, hogyan kényszerítették őket saját túlélésük reményében mások meggyilkolására. Ezek olyan történetek, mint a görög sorstragédiák.

R: Műfajilag is határterületeken kalandozik, hiszen nem klasszikus szépprózát ír.

VL: A határvilág, a perem embere vagyok, szeretem a határterületeket az irodalomban is. Elmúlt az az időszak, amikor szép, hermetikus mondatokkal fogalmazott az író, érdemes a műfajjal, a regény műfajával kísérletezni. A mi időnkben hibrid, zűrzavaros konfliktusban van a régi és az új, a nemzedékek idegenül tekintenek egymásra, mert a gyorsuló idő vasfüggönyt eresztett közéjük. A mai tudás holnapra elavul, a mondatok és a szavak másként hangzanak ma, mint tegnap, minden kiárusításra került, az eszmék, az érzelmek, a test, a szerelem, a liberalizmus, a szocializmus, a demokrácia, a diktatúra, a nacionalizmus, az autokrácia, tehát teljesen hibrid világban élünk. A műfajok is hibridek lettek. 

R: Regényeiben is ezt gondolja végig a személyes, családi sorsán keresztül.

VL: A Temetetlen múltban három nemzedék sorsát, egymáshoz való kapcsolódását vizsgálom. A nagyapám a 20. század elején költözött Mélykútról Szenttamásra. Apai ágon családom eredetileg német származású volt, nem tudni, hogy felmenőim mikor cseréltek nyelvet és kultúrát. 1918-ban hirtelen más világba csöppentek, szerbül kellett beszélni a kisbíróval, a hivatalokkal, meg kellett tanulni egy másik nyelvet és egy másik kultúrát. Manapság sokat beszélnek Trianonról, csak arról nem esik szó, hogy százezreknek újra kellett tanulni a szavakat. Apám 1914-ben született, ő az első poszttrianoni nemzedék, abba született, nevelkedett, próbált alkalmazkodni. Olyan volt, mint a fűszál. A fűszálat nem tépi ki semmiféle vihar, a tölgyfákat igen, és főleg azokat, akik mímelik, hogy tölgyfák. Igen kalandos élete volt apámnak, holott csak normálisan akart élni. Én pedig egy szocialista lombikban nevelkedtem. Azt hittem, hogy „ez a világ az akkori világok legjobbika.” Egy nemzedék hitte akkor azt, amelyik a későn születettek előtt lehazudta a múltját. Nekem az első megrázkódtatás ’68 volt, meg is írtam az Egy makró emlékirataiban. Akkor éreztem meg, hogy lehetséges egy másik világ. Igaz, hogy mi ezt emberarcú szocializmusnak hívtuk, de ellene voltam a létezőnek. Ez volt a boldog tagadás időszaka, aztán jöttek a labirintusok. Beindult a brezsnyevizálódás, majd a véres rendszerváltás, amely még a rövid és naiv liberális illúziókat sem tette lehetővé – és azóta illúziók nélkül élek. Derűs túlélő vagyok – csak azért is. 

R: A könyveiből kirajzolódik a térség története?

VL: Ezt remélem. Beszéltünk már a Monarchiáról, minden regényem valahogy ide kötődik, Bécsnek fontos szerepe van. A Monarchia és a Jugoszlávia élménye érintkezik a hőseim világában. A Neoplanta fiákeresének az volt a nagy vágya, hogy eljusson Bécsbe és lássa Mária Teréziát, Slemil első gazdája Bécsből jött és a szerbek elől oda menekült vissza. Ő ott maradt őrizni a műhelyt. Néha azt éreztem, hogy én is ott maradtam „őrizni a kiüresedő műhelyt”. Az ember identitása mindig ki volt szolgáltatva a hatalmi játékoknak, különösen ebben a térségben. Itt minden törékeny, nincsenek történelem formálta emberi sorosok, mint a nyugati irodalmakban. A Slemilről azt mondták a szerb kritikusok, hogy Svejkként indul és Don Quijoteként fejezi be. Minden könyvem megjelent szerbül, sőt nemrégen volt egy konferencia, csak szerbül jelent meg a referátumok anyaga, a legjelentősebb szerb, horvát, montenegrói írók és kritikusok beszéltek rólam három napig. Arról írtak, hogy mit jelent ez a kentaurság, hogy valakinek van egy anyanyelve, kultúrája, és van egy másik valósága. Csodás diszharmónia! A kettő állandó konfliktusban van egymással. Nagyon sajnálom, hogy ez a könyv nem lát magyarul napvilágot. Magyarország egy zárt kultúra Európában. Még a szerb kultúra is nyitottabb, mert Jugoszláviában megtanulták egymást. Gyűlölködtek, de figyelték, követték a másikat, nyitottabbá váltak. Annak ellenére, hogy nagyon erős a nacionalizmus, de létezik egy mindenre elszánt, konok és kitartó európai értékrendű réteg. Szerbia a végletek országa. Az ellentétek nagyobbak és zűrzavarosabbak, mint Magyarországon. 

R: Nyilván nem egyszerű ebben a közegben kisebbségi íróként létezni.

VL: Mindenhol kisebbségi író vagyok, Szerbiában és Magyarországon is. Egy kentaur, akinek nem találtak pontos ketrecet a nemzeti állatkertben. 

R: Hol jobb vagy egyszerűbb annak lenni?

VL: Nem vagyok Budapesten nosztalgiázó kisebbségi író, ezért a válaszom egyértelmű. Nekem ott jobb, ahol bonyolultabb: Újvidéken. 

R: Magyarországon inkább prózaírónak ismerjük, pedig jelentős drámai munkássága is.

VL: Én félig-meddig színházi ember vagyok, a nyolcvanas években Jugoszláviában a legjobb színházi rendezők (Ljubiša Ristić, Dušan Jovanović, Ljubiša Georgijevski, Šade Šerbeđija, Mira Erzeg) rendezték a darabjaimat, vagy alkalmazták színpadra a regényemet. A nyolcvanas években európai szintű volt a jugoszláv színjátszás. Újabban Urbán András Újvidéken a Neoplantát állította színre, a Bűnhődést pedig Szarajevóban. Szerette volna a Balkáni szépséget Budapesten megrendezni, de az még nem jött össze. Urbánt a magyar kritikusok dicsérik, de a színházigazgatók tartanak a radikális és újszerű színházi nyelvtől. Nem hiszem, hogy lenne esélye a Balkáni szépségnek Budapesten. Szerbiában jobban érdeklődik a közönség a kortárs dráma iránt, úgy érzi, hogy ezek nyíltabban szólnak róluk, mint a klasszikusok vagy a divatos külföldi szerzők. A szerb színházi közönség kedveli a kihívásokat, az európai szintű BITEF-fesztivál több évtizeden át jó iskola volt. 

Címkék: Végel László