A két pápa
2019.12.11.

A filmesek sohasem unnak rá a római katolikus egyház pazar külsőségeire, mi pedig képtelenek vagyunk betelni az idős nagy színészek látványával: ez a két örök tényező működteti Fernando Meirelles jóhiszemű és jól sikerült pápaügyi dolgozatát. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

A római katolikus világegyház vezetői ugyan mindmáig vajmi ritkán tanúsítanak hálát ezért a szolgálatért, de ettől még a tény tény marad: a sokszor megbélyegzett, léha szórakoztatóipar régóta erőn felül fáradozik az emberarcú klérus illúziójának megteremtéséért és fenntartásáért. A segítőkészségtől szinte kicsattanó plébánosok, szövevényes bűnügyeket kinyomozó esperesek, felvilágosultságukkal tüntető püspökök és ABBA-dalokat éneklő apácák egész sorát emlegethetnénk filmek, tévésorozatok vagy épp zenés színházi produkciók valóságos seregéből, bizonyságául annak, hogy túlnyomórészt milyen előnyös beállításban jutnak a közönség elé a római katolikus hierarchia képviselői - nagyjából függetlenül az ennél valamelyest árnyaltabb valóságtól. Az egyoldalú lelkesedés persze korántsem teljességgel önzetlen, hiszen a vonatkozó díszlet- és jelmezkészlet oly csábítóan hálás, legyen szó akár egy szimpla reverendáról, akár a komplett Szent Péter-bazilikáról.
 
Anthony Hopkins
Anthony Hopkins
2013-ban mindazonáltal bekövetkezett egy szembeötlő és talán idővel érdeminek is bizonyuló változás: Jorge Mario Bergoglio megválasztásával ugyanis olyan ember került a pápai székbe (lásd még: Szent Péter trónusára), aki hasonlít a filmekből, tévéből egyaránt jól ismert eszményi/mesebeli papra, a keresztény szellemet - és nem a dogmákat képviselő, a modern világ problémáit értő és átérző, az emberségét kimutatni képes és nem mellesleg egészséges humorérzékkel is rendelkező áldozárra. Az ő pápává emelkedése tehát okvetlenül kiérdemli a filmesek figyelmét, és esetében ráadásul a rokonszenv is indokoltnak ítélhető.
 
Ez a rokonszenv megvallott és igencsak fontos ismertetőjegye Fernando Meirelles új filmjének is, hiszen az Ferenc pápa életének arról a kényes (és bizony hellyel-közzel mindmáig vitatott) szakaszáról is részletesen beszámol, amely az argentin katonai diktatúra éveihez kapcsolódik. A visszatekintésekben gazdag életrajzi mozi érzékenyen, őszinteségre törekedve és meggyőzően rekonstruálja e kort – és egészében meggyőzően rekonstruálja Bergoglio gyarló, de megszenvedettnek és bocsánatosnak elfogadott tetteit is. A rokonszenv meg a kegyelem bőséges kiáradása mindazonáltal nem is ebben a részben leginkább szembeötlő, hanem abban a döntően persze fikciós alapú vonulatban, amely Ferenc elődjét, XVI. Benedeket pápasága és jellemfejlődése végén voltaképpen Bergoglio szálláscsinálójának, sőt mi több: szurkolójának mutatja. Egyszersmind olyan egyházfőnek, akinek átható konzervativizmusa inkább csak bocsánatos öregemberi rigolya, s akit (dacára több évtizedes kúriai rutinjának) pápaként maga alá gyűrt a szentszéki dikasztériumok lelketlen és korrupt működése.
 
Jonathan Pryce
Jonathan Pryce
Két szerethető bácsi barátkozási kísérlete – ezt a képletet rögzíti a film java, s hogy ez oly hatásossá tud válni, az persze A két pápa idős sztárjainak köszönhető. Anthony Hopkinsé a nehezebbik feladat, elvégre Benedek pápát sohasem lengte körül a szerethetőség légköre, ám Hopkins – a rendezőtől és Anthony McCarten forgatókönyvétől megtámogatva – épp e félig választott, félig sorsszerű magányosságból bontja ki a maga ideál-Benedekjét. A szerep imitációs része természetesen hibátlan, Hopkins mozgásban és arcjátékban is megvesztegetően képes megidézni a papa emeritus lényét. De ami ennél sokkal fontosabb, a szöszölései, megrögzött szokásai és hiábavalóan erélyes rendteremtési kísérletei között elveszett, elzárkózásba menekülő, a dolgokat uralni immár képtelen öreg férfit teremt. Olyat, aki minden külső-belső különbség ellenére hálás a Jonathan Pryce által ugyancsak remekbe formált Bergoglio bíboros nyitottságáért. Pryce a tüntetően hétköznapias, póztalanul egyszerű emberi gesztusok felől építkezik, melyeknek persze eleve súlyt kölcsönöz a mozinézők háttértudása – hiszen a közvetlenség jelentőségét éppen az adja, hogy nem akárki közvetlen. Az ő szerepben és valóságban is egy tízessel rugalmasabb öregsége remekül összeillik Hopkins csoszogósabb játékával, s a barátkozás oly érzékeny terepén nyílt arcvonásai és könnyeden életismerő mosolyai nagyban fokozzák Pryce jelenlétének testmeleg hitelét. Egyáltalán: folyamatos nézői öröm a kettőjük közös létezése ebben a filmben, s amikor Bergoglio a történet egy pontján felkéri tangózni Benedek pápát, a jelenetben több a meghatóan tétova kapcsolatkeresés meg a báj, mint az abszurd humor.
 
Persze a humor jelenléte is kimutatható, olykor határozottan némi kritikai jelleggel elegyítve, ami legdirektebb módon a filmzenében érvényesül. A pápaválasztó konklávé szavazását kísérő Dancing Queen, vagy épp a pápai helikopter leszállásának pillanataiban felhangzó partizándal, a Bella Ciao például kellően fanyar pillanatokat teremt. Vége a karneválnak – utasítja el az épp megválasztott Ferenc pápa az ilyenkor szokásos gazdagon díszített, jelmezszerű történeti ruhadarab felöltését, s a filmkészítői szándéknak megfelelően hangsúlyossá is válik ez a kiszólás, amely mögött egy egyszerűbb és korszerűbb pápaság eszméje körvonalazódik. Éppen csak az a bökkenő, hogy a rendező és meghitt operatőre, César Charlone oly nagy és magával ragadó gusztussal tárja elénk nemcsak a Sixtus-kápolnát, de még a pápaválasztás tüntetően régimódi ceremóniáit is. Mert ha Meirellesnek, a felvilágosult brazil katolikusnak szíve szerint való is a modernizálás, Meirellesnek, a filmrendezőnek mégiscsak nagyon jól jön a római egyház érzékien tobzódó szakrális luxusa. Ahogyan kedvtelve szemlélheti azt az agnosztikus, vagy akár az egyenesen antiklerikális néző is - éppen csak lábjegyzetelné olykor A két pápa derűs jóhiszeműségét.