Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGMŰTVE

Feridun Zaimoğlu – Günter Senkel – Luk Perceval: MOLIÈRE the passion / Radnóti Miklós Színház
2019. okt. 24.
Írhattak volna darabot is. Születhetett volna egy új Baal. A díjakkal elismert író, a török-német Zaimoğlu, és a Dürer-frizurás, német-német Senkel azonban, a rendezővel együtt, inkább csak megkopasztotta Molière-t. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Érezhető életörömmel turkáltak a nagy francia életművében, s fölfedezvén, hogy többféle dramaturgiai puzzle is összerakható a darabok helyzeteiből és alakjaiból, nyerítős jókedvvel megalkották a maguk kirakós játékát. Megeshetett volna, hogy a tartalmi és formai motívumok közül kiemelik a legjellemzőbbeket, s egyfajta zenedramaturgiai rend szerint, partitúrába rendezve mindezt, létrehoznak egy új szerkezetet, mely sűríti a világról s a színházról szóló molière-i tudást. Ám ez nem vonzotta őket, ez nem lett volna számukra igazi „újragondolás”, és a végén még tényleg Molière lett volna a mű főszereplője. 

Pál András
Pál András

Mást akartak. Megműtöttek négy, immár klasszikus művet. Kivették azok főalakjait s a hozzájuk ragadt jeleneteket, majd a kinyert anyagból barkácsoltak egy erotomán gólemet. Ő a főszereplő. Ez a figura kezdéskor a Mizantróp Alceste-je, aki aztán átváltozik Don Juanná, majd a második részben Tartuffe lesz, akiből az elaggott Harpagon bújik ki, végképp elszörnyetegesedve. 

S mert az alkotók úgy érezték, hogy minden életnyavalya alapja a bírvággyal színezett, kielégülni nem tudó férfiúi gerjedelem, leszedték a figurákról az eredeti darabban viselt jellemet, s vele az írói áttétel nemes burkát, hogy csak az általuk érzett lényeg, az üzekedésre kész, nyers erő maradhasson meg. Aztán, sejtve, hogy a csekély energiaráfordítás kevéssé hitelesíti a dramaturgiai mutációkkal sújtott főalakot, sokszor beleszavaltak a cselekménybe, kicsit Ginsberg, kicsit Brecht, kicsit a magyar Bizottság Együttes stílusában. Végül, az időnként felfénylő versfoszlányokat felfércelték egy szobrok maradékából készült próbababára, majd az egészet bekenték ezzel-azzal. 

Nem szól ez a beszámoló a Radnóti Színház nagyszerű csapata ellen, a rendezőt, Hegymegi Mátét sem kárhoztatja (sőt!), Forgách András műfordítói munkája fölött meg bámulva örvendezik. Megpróbálom azonban kissé távolabbra tolni magamtól az intenzív estét, s közben töprengek, mivégre is ez az egész. Kevéske derűm annak a sejtésnek köszönhető, hogy nem tarthat ez örökké. Fölszabadul, és mást szolgál majd az a rendkívüli mértékű és minőségű színészi energia, ami most elszáll a levegőbe. 

Kováts Adél
Kováts Adél

A Salzburgi Ünnepi Játékok 2007-es évadában, Luk Perceval rendezésében, Thomas Thieme főszereplésével mutatták be ezt a – színészi improvizációkkal is gazdagított – hat órányi szövegkönyvet. A most hetven éves Thieme, a legjelentősebb német színészek egyike, azidőtájt sem volt már fiatal, de a fotókról is érezhető a kisugárzása. Személyisége nagyon kellhetett ahhoz, hogy legalább a rajongók sikernek ítéljék a bemutatót. Ma is vannak, akik legendás előadásként emlegetik az akkori produkciót. 

A Radnóti előadása Pál András vehemens játékára épül, az általa játszott alakokat egybe olvasztott „Ő”-ként jelöli a színlap. Talppal a közönség felé, egy forgatható, fém boncasztal tetején fekszik a nyitóképben. A folyamatos halálközeliség kifeszített jelenidejében járunk. Sokadik boncterem ez már itthon, Antal Csaba acéllemezekkel borított, 2002-es, Madách Kamara-beli Borisz Godunov-díszlete óta. 

Most zöldeskék csempe borítja a görbülő falat, öblében az asztal, fölötte, a második szinten egy folyosó, mely balra, fönt, kukucskálásra alkalmas ajtóval kezdődik, s jobbra lent, lépcsőben ér véget. Díszlettervező: Fekete Anna. Elszórtan sorakozó hasas uborkásüvegekben rejtelmes valamik lebegnek. Pár évtizeddel ezelőtt az akkori egészségtudatos szinglik háztartásában úszkáltak ilyen barnás gombatelepek. De ezek most belső szerveknek tűnnek. 

Indul a Mizantróp-szakasz, s ekkor még lelkileg szinte közel állunk a nem éppen rokonszenves hőshöz, mert hát van ízlése, és érzékeny is. Az est fényes és kínos, megoldhatatlanul modern jelenete Céliméne (Sodró Eliza) és Alceste (Pál András) örvénylő dialógusa. Igazi, mély pillanatok ezek. S ekkor tűnik fel először, micsoda kitűnő szöveg ez, amit ott fönt beszélnek. Forgách András fordítása hallatlanul könnyed, de ha kell, durva és erős, hol nagyszerűen mondható versezet, hol rap-határon mozgó ritmusjáték, hol gonosz próza. 

Pál András, Sodró Eliza. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Pál András, Sodró Eliza. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Ám, hiába rakja csüngőként nyakába a főszereplő „Ő” a hajdani kutyájából kiműtött, nyers szívet, érezhetően megtörik a játék, mikor a Don Juan-szakasz következik. (Hogy ennek a főhősnek kutyája van, avagy volt, az utalásként behozza a Némethonban mindig kéznél lévő Faust-legendát is, ahol a sátán, fekete kutya képében, egyre szűkülő körökben keríti be Faustot. Ez a mi hősünk azonban ura egy „kutyának”, sőt a legvégén, az akkorra már főttnek látszó és szagló szívet cafatokra tépve tömi magába. Ezt az ördögnél is elvetemültebb valakit szerencsés rendezői megoldás hozza elébünk.) Egészen mai az apával (Gazsó György) folytatott párbeszéd is. 

A ruhák zöme fakó mogyorószín, formájuk hol kihívó, hol ernyedt redőkbe rendeződő. Kálmán Eszter jelmeztervező ebben az előadásban nem annyira öltözteti, inkább – a rendezővel együtt – vetkőzteti a játékosokat. Megszokható az emberi meztelenség, bár a jelen szezon elején kissé nagyobb adagban kapjuk a szokásosnál. Ebben a játékben a pőreség viszont nem a hagyományos kiszolgáltatottságot, inkább a tenyésző, buja, állati erőt hangsúlyozza, melyet a főhős esetében többször színez egy-egy fölkínálkozó Caravaggio-figura mozdulata. 

Szünet után egyfajta szatírjátékba érkezünk. A Tartuffe-szakasz egy parádés Pernelle-né (Gazsó György) monológgal indul, ami kellőképp felrázza az embert, mutat aztán egy bizarr, kortársi Dorine-t (Kováts Adél), s egy kissé széteső Orgon (Schneider Zoltán) jelenettel zárul. A Fösvényből vett, fölöslegesen hosszú csábítási jelenetből igazából csak a gyűrű mint tárgy van a darabból átemelve. Minden bizonnyal a dramaturg (Garai Judit) is észrevette, hogy ez a mostanra kialakult rész, talán rögtönzések és öntudatlan emlékezések révén, máshonnét érkező, idegen anyagból van. Éppenséggel Ben Jonson Volpone című darabjának viszonyrendszere nőtt bele ebbe a jelenetbe. De mikor már a végső hanyatlás, a pelenkás, böfögő, ragadós vénség állapotát ecseteljük, kicsire nem nézünk. 

Porogi Ádám, Rusznák András, Vilmányi Benett és Lengyel Benjámin e.h. több szerepben is lelkiismeretes segítői a játéknak. Eliante szerepében pedig Tóth Zsófia egyetemi hallgatóra kell felfigyelni. Tíz óra körül vége az „életútnak”. S hiába Keresztes Tamás zenéje és Bányai Tamás furfangos fényei, addigra el is fárad mindenki. 

A játék német címét itthon angolul adják meg. Most aztán lehet töprengeni, mi is akar lenni ez a „the passion” kifejezés, így Molière neve után biggyesztve. Hogy mindez, amit látunk, Molière titkos énje volna? No, nem. Vagy szenvedély, indulat, düh, kín, szerelem, szenvedés lenne, szóval mindaz, amit a szótár felsorol? S mindaz a nyomorúság, ami a vágytól való feszítettséget a kielégülni nem tudás kínjával tetézi? Leginkább talán ez. Meg halálvágy és halálfélelem. De semmiképp sem passió, azaz szenvedéstörténet ennek a játéknak a lényege. Azt azért meg kellett volna írni. 

A rendelkezésre álló szövegkönyv terjedelmes és magabízó, de hogy egyben „grandiózus” alkotás is lenne, azt vitatom. Érződik benne valami diákos üdeség, meg egy kis másnapos férfibánat, de van ennek valami tornacipőszaga is. Meglehet, maga Molière, az előadás utáni poharazgatás során az alkotókkal együtt szörnyülködne, és egyszer-kétszer nevetne is. Megértené a sörözőket. De bort kérne. Sokat.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek