Waldsee 1944 / 2B Galéria
2019.07.24.

"Közel kell menni, dolgozni, silabizálni, megérteni. Van benne nehézség – közel kell menni. Ez az emlékezés lényege, dolgozni kell vele." (Bán Zsófia) SCHILLER ERZSÉBET ISMERTETŐJE.

A budapesti Ráday utcai 2B Galéria a nevezetes 2004-es kiállítása után a 75. évfordulóra is tárlatot szervezett, emléket állítva annak a kegyetlen csalásnak, amikor 1944 nyarán az Auschwitzba érkező foglyokkal lapot írattak haza, amelyen a feladás helyeként az ausztriai üdülőhelyet, Waldseet kellett feltüntetni, és a lap tartalmának is ehhez kellett alkalmazkodnia. „A 2B Galéria jelen kiállításra írókat, költőket, irodalmárokat kért föl egy magyar nyelvű, maximum harminc szavas kézzel írt szöveg megírására” – olvashatjuk a kiállításon elhelyezett ismertetőben.
 

Így tehát hetvenöt darab, 2019-ben írt (másolt) lapot, hetvenöt féle mementót és négy nem fiktív levelezőlapot a falra applikáltak úgy, hogy mindkét oldalát láthassuk. Ennyi a kiállítás. A lapok kimerednek a falból – a látogató nem tehet mást, odalép, beleolvas a levelekbe, valamelyik megragadja, valamelyiken átsiklik a tekintete, esetleg visszalép, esetleg még egyszer körbejár. A látványt a szövegek azonos kerete és az eltérő kézírások adják. A lapok szabályos sűrűségben vannak a falra erősítve, kiszolgáltatottak az idegen tekinteteknek, az alig rögzítettségnek – és az értetlenség kockázatának is. A címben idézett mondat az egyik kiállítási tárgyról származik (Schein Gábor), és az elénk táruló látvány egy fontos értelmezése is lehet. Ugyanakkor, ahogyan a Revizor szerkesztőinek fejtörést okozhat, hogy az irodalom vagy a képzőművészet menüponthoz tegyék ezt a rövid beszámolót, a látogató-olvasó is kicsit zavarban van a Ráday utcai helyiségbe belépve, hogy pontosan mit is tegyen.
 
A kiállítás tétje a felidézés, az emlékezés, a waldseei történethez fűződő viszonyok, érzések, gondolatok érzékelhetővé tétele. A közlések személyessége a legfontosabb közös vonása ezeknek a lapoknak. Hiszen akármilyen asszociációkról, idézetekről, új vagy régi szövegekről van szó, a levelezőlap, a címzettnek és feladónak magától értetődően intim kapcsolata és az egyedi kézírások óhatatlanul személyessé teszik a szövegeket. Az olvasó (a tárlatot néző) sokszor nem tudja, nem érti pontosan az utalásokat – rendjén is van ez, hiszen egy intim műfaj darabjaiba nézünk bele, nem mindig érthetjük meg a nem nekünk szóló leveleket. Emellett a waldseei lapokat eredetileg a félrevezetés szándékával íratták meg, és 75 évvel ezelőtti szerzőik bizonyára igyekeztek valamilyen módon rejtjelezni, hogy a saját kézírásukkal egy gyilkos hazugságot hitelesítenek, próbálták a hazug mondatokba rejteni, hogy valójában hol és hogyan vannak. Ezeknek a lapoknak eredendő sajátossága, hogy a címzett elsőrendű feladata éppen a dekódolás.
 

Az írók láthatóan szabadon dönthettek arról, hogy ki a címzett és ki a feladó, hogy választ írnak-e „Waldseebe”, vagy onnan küldik a lapot. Még a levelek keltezésének időpontja is eltérhetett. Van, aki az időtlenséget választja – egy sorral, egy verssel, egy idézettel, konkrét utalás nélkül a helyre és az időre.
 
Találunk olyan lapokat, amelyek „eredetinek” tűnnek – nem auschwitzi-waldseei levelek, de nagyjából korabeliek. Ilyen lehet Marczisovszky Anna kiragadott pillanata 1943-ból, és ilyen Schein Gábor 1942. július 10-ére keltezett lapja, amelyen a feladó neve mellett egy valódi munkaszolgálatos tábori szám áll. A címzett lakhelye és a szöveg, amelynél tömörebb élet-összegzést nem lehet leírni egy levelezőlapon, visszavezetnek Schein Gábor első regényének családtörténeti szálához. Ugyancsak valaha létező tábori postai számról érkezett a Schmal Alexandra által jegyzett, valószínűleg valódi munkaszolgálatos levél. 
 
A kiállításon összetalálkoztam az egyik szerzővel, Horváth Ágnessel. Tőle tudom, hogy az ő levelezőlapjának feladója édesanyja. Nem „Waldseeból” küldött lapot, hanem évtizedekkel később, idős korában a már felnőtt lányának írt egy hosszú levelet, amelyből Ágnes kiemelt egy részletet – olyan sorokat, amelyek megrázóan hasonlítanak a nácik által „Waldseeban” kikövetelt sorokra (tegyük hozzá, hogy sajnos nem ez volt az egyetlen hely és idő, ahol és amikor kötelezően hazug leveleket kellett írni):
 
„Ich! bin! gesund! Vud! Es! Geht! Mir! gut! Wagonok ablakai zárva, fény se, levegő se. Abban el se férhet ISTEN.”
 
Ágnes egy szomorú véletlent is elmesélt: az ő édesanyja és Tábor Ádám édesanyja egy priccsen feküdtek Auschwitz-Birkenauban. Gyerekeik lapja a Waldsee-kiállításon véletlenül egymás mellé kerültek.
 
Fotók: b2 Galéria
Fotók: b2 Galéria
Az emlékezetnek azok a formái is megmutatkoznak a levelezőlapokon, amelyek analógiák útján fogalmazódnak meg. Egyszerre aktualizál és marad történeti például az emlékezésbe a cigányságot is bevonó lap (Szűcs Teri), amelynek sem a címzettje (Minden Dankó utca), sem a feladója (Békeváros Resort) nem konkrét személy. Szálinger Balázs lapján egy üdvözlet erejéig feltámasztja gyerekkora helyszínének, Alsópáhoknak a zsidó áldozatait: az ismeretlen feladó megszólítja a páhokiakat, sorolja a neveket, akik „mindenkit üdvözölnek otthon!” Németh Gábor például 1956-ban ír Waldseeból. Vörös István fiktív hőst von be az emlékezésbe, a Sorstalanságból a mindannyiunk emlékezetébe égett Citrom Bandit, akinek – Vörös fikciója szerint – a szülei írnak Waldseebe. Péterfy Gergely csodálatos Hölderlin-sorokat idéz németül – a levél címzettje új regényének egyik hőse. Aki biztosan érti az utalást a maga teljességében. A szerelem és az aggodalom átszövi a levelek többségét – az egymásba fonódó két érzés szorongató, gyönyörű versét írta meg egy lapon Mesterházi Mónika.
 
Több szerzőt foglalkoztat az Auschwitzból küldendő lapok lényege, a kényszerű becsapás gesztusa. Szkárosi Endre például ironikus rafinériával, Géczi János egy három soros versben lírai módon játssza ki a csalást:
 
„Drágáim! Megérkeztünk. Ég veletek!”
 
2019-ből is több levelet kelteztek, különféle kapcsolatokat teremtve a két korszak között. Így tesz a Radnóti-kutató költő, Ferencz Győző, aki választ ír dr. Radnóczi Miklósnak: 
 
„Látod a déli határt beszegő vad pengekerítést?
Éhesen alszik a tranzitzóna. Az éj sosem oszlik.”
 
A kiállítóhelyiség falaira kitűzött, egymást erősítő, így közössé váló emlékezések nem hoznak, nem hozhatnak teljes megnyugvást. Ezt számomra Balla Zsófia levelének utóirata fogalmazza meg a legerőteljesebben:
 
„Nem élhetek helyettetek. Zsófi”. 
 
Több tucat szerző kimaradt ebből a rövid ismertetésből, pedig számos szép sor, vers, verstöredék áll a levelezőlapjaikon. És kimaradt a kiállítás fontos eleme, a hol saját, hol archaizáló, hol stilizált, hol torzított kézírások bemutatása is. Azokat látni kell – együtt. Most még lehet, augusztus 9-ig. 
 
Kérdés ugyanakkor, hogy valóban egy galéria-e a legjobb hely ezeknek a lapoknak a bemutatására. Nem lenne-e még jobb helyük egy könyvben, albumban, hogy ne csak tallózgassuk, hanem valóban el is tudjuk olvasni őket?
 
A kiállítás augusztus 9-ig látogatható.