Kantemir Balagov: Beanpole / Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 2019
2019.05.21.

Önmagukat szerelemmel és fájdalommal megtörő női életek Leningrád romjai között, testi-lelki gyötrődés az egyént meghaladó erők szorításában - nagy formátumú szerzőre leltünk Cannes-ban. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Egy műalkotást alapvetően határoz meg szerzőjének témaérzékenysége, az, ahogyan ráérez arra, hogy egy adott korban/pillanatban mihez kell nyúlni. Méghozzá úgy, hogy az anélkül pengessen aktuálisan fontos húrokat, hogy hatásvadász trendkövetéssé váljon. Kantemir Balagovot két évvel ezelőtt ugyancsak Cannes-ban fedeztük fel itthon persze nem forgalmazott, lélegzetelállító elsőfilmje, a Közelség (Tesznota) révén, amely kapcsán már akkor a női perspektíva elsődlegességéről beszélt.

Idei, immár versenybe válogatott filmjét a Nobel-díjas belorusz írónő, Szvetlana Alekszijevics műve inspirálta, aki Nők a tűzvonalban című könyvében a második világháború harci cselekményeiben aktívan részt vett, ám meg nem énekelt és elismerésben nem részesült nők történeteit gyűjtötte össze. Balagov ezekből kiindulva épített fel egy történetében, vizualitásában és színészei testi jelenlétében a szó szoros értelmében fojtogató filmet, ami annak ellenére (vagy talán éppen azért) megrázó, hogy a valós háttér ellenére fikció mivolta végig egyértelmű marad, ugyanakkor ezáltal a konkrét történelmi helyzeten is képes túlmutatni.

Leningrádban járunk, egy évvel a háború után, ahol roncsolt épületek, testek és lelkek között ápolóként dolgozik a mindenki által csak Nyakiglábnak szólított szokatlanul magas lány, akinek a súlyosan sérült katonák mellett három év körüli kisfiával is foglalkoznia kell. Ráadásul, feltehetőleg valamely korábbi háborús trauma hatására időnként váratlanul leblokkol, és akadozó lélegzettel teljesen megbénul ott és abban a pozícióban, ahol éppen van. Ez a film elején egy itt el nem árulható tragédiához is vezet, amely tovább bonyolítja viszonyát a háborúból katonaként visszatérő legkedvesebb barátnőjével.

A szereplők körül és által fonódó hálóba belekeveredik egy fiatal, szerelmes fiú, a katonakórház idősödő, jóindulatú orvosa, de a legfontosabb szerepet az individuális életeket meghatározó környezet és világ játssza. Ugyanis Balagov művének tétje az, ahogyan első filmjéhez hasonlóan minden didaxis nélkül megmutatja, amint szereplői történelmi, családi, érzelmi és testi kényszerek szorításában vergődnek. Azt, hogy személyes ráhatásunk a velünk történtekre kisebb annál, mint általában gondolni szeretjük, hogy a bennünket körülvevő világ a legbenső rétegeket is érintve határozza meg, mit teszünk, gondolunk és érzünk, így individuális mivoltunk csak a körülményekkel együtt létezik és értékelhető.

Jelenet a filmből. A kép forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
Jelenet a filmből. A kép forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál

A Beanpole narratívája és középponti diskurzusa a testiség, a testi jelenlét és a test politikája körül forog, a világunkban megfogható, látható, hallható realitásként jelenlévő testet használja kapuként valóságunk többi rétegéhez. Nem véletlen a testi alkat kicsúfolásából eredő gúnynév címválasztásként, ám nagyon fontos, hogy a mindenkinél egy fejjel magasabb lány testi és lelki traumái a pillanatnyi paralízis, a légzésnehézségek, a szinte autisztikus zárkózottság révén kibogozhatatlanul egybefonódnak.

Barátnője, az élettelien szép Mása esetében pedig a játékosság, a szeretet és a gyerek iránti vágy a háborúban szerzett testi sérülések miatt marad beteljesületlen. Balagov rendezői kiválósága leginkább talán abban érhető tetten, ahogy színészeinek a legbanálisabb jelenetekben is a vásznon keresztül is kézzelfogható, tapinthatóan materiális testi jelenlétet tud biztosítani. A szeretkezés jelenetei kivételes minőséget képviselnek, az egyik olyan zsigerekbe markolóan kegyetlen szituáció, ahol a szó szoros értelmében senki sem erőszakol, mégis mindhárom résztvevő (velünk együtt) végletekig meggyötörve, megalázva és megerőszakolva érzi magát.

A filmnek szinte kísérteties atmoszférát ad az egyébként történelmileg hiteles építészeti háttér, az, ahogyan egykor pompázatos főúri paloták magas termeiből leválasztott társbérletekben, a hajdanvolt arisztokrata fényűzés megkopott díszletei között nyomorognak a túlélők. A második világháború végére az 1917-es forradalom után államosított paloták minden fényüket elvesztették, jelenlegi lakóik pedig otthontalanul tesznek-vesznek ezekben a látványukban most is hatalmas, élettérnek mégis elviselhetetlenül szűkös terekben. Különös hatással bírnak a kopott-szakadt tapéták, amelyek plasztikus, lapos felületként valószerűtlen színességgel töltik meg ezt a háború és ostrom által kifakított világot, amely díszlet így egészében a test szoborszerű térbeliségének lenyűgöző háttere.

Kantemir Balagov mindezeken túl csak a legnagyobb filmeseknél megfigyelhető érzékkel képes arra, hogy a filmvásznon ne pusztán ábrázoljon, hanem öntörvényű világot teremtsen. A Beanpole a néhány hamis hang (az időnként maníros színészi játék, a talán erőltetett színkódolás), a szituáció általános érvényűségének időnkénti szűkössége és szerzőjének fiatal kora ellenére az idei fesztivál egyik legérettebb, legkomplexebb filmje. Nem véletlenül mondta a film felvezetésekor Thiéry Frémaux fesztiváligazgató, hogy a még csak 28 éves Balagov bizonyos tekintetben Xavier Dolan nyomdokaiban lépked.

A film adatlapja a Cannes-i Fesztivál honlapján itt található. 

Szerző: Gyenge Zsolt