Mitől lesz egy önéletrajz olvasmány? Knausgård nyilván jól ír, tárgyilagosan és aprólékos részletekbe bocsátkozva, inkább a beszélt nyelv regiszterében, egészen közvetlen stílusban, és ezt értően adja vissza Petrikovics Edit magyar szövege is. Ez azonban még nem teljes magyarázat.

 

Nagyon közelről nézve az irodalom könnyen összetéveszthető az élettel. Ha végiggondoljuk, egészen felkavaró alapvetés, hogy az irodalom képes lehet ennyire egybeolvadni a valósággal. Knausgård saját magaként szerepel a könyvében, egy az egyben szerző, elbeszélő és persze szereplő is a visszaemlékezéseiben. Egészen köznapi, banalitásban nagyon bővelkedő elbeszélés-folyamának első kötetében az apja halálának eseményeit dolgozza fel. Naplóregényhez hasonlít, ahogyan a napok eseményeit végigrostálja, egész hosszan és indiszkriminatív módon, majd reflektál rájuk, és rendszeresen váltja a cselekmény idősíkjait. A gyerekkor és fiatalkor emlékei fokozatosan adnak egyfajta képmélységet az apa halálát közvetlenül körülvevő események mögé. Sokat beszél az érzékelései mellett az érzéseiről is, tárgyilagosan és mindenféle utólagos moralizálás nélkül. Kettős játék ez: egyrészt van a bármire vagyis mindenre kiterjedő megfigyelés látszólagos spontaneitása, ami mellett mégis fegyelmezetten megmarad az események és élmények következetes leírásánál, az életrajzon kívülre elrugaszkodó kalandozások nélkül. Időnként tesz ugyan kitérőket, mégpedig képzőművészeti reflexiók felé, amelyeket a szerző Knausgård helyez utólagosan a regényszereplő Knausgård gondolatai közé, bár nem sietnék elhatárolni a kettőt, csak nem tudom, mert nem derül ki, hogy történetileg melyik idősík az, ahol művészettörténeti kontextust ad az életeseményeinek. Kivétel még a regény legelejét felvezető szöveg, egy kisebb esszé a halál mibenlétéről.

 

Karl Ove folyamatos megfigyelései és önreflexiója nagyon közvetlen közelségbe hozzák belső folyamatait. Ettől elkerülhetetlenül szimpatikus figura lesz, egy köznapi antihős, aki bizonytalanul és felkészületlenül, de elszántan végigbénázza élete egyik nagy eseményét. Figyeli magát és a környezetét, és konfrontatívan önkritikus ugyan, de nem kíméletlen, sokkal inkább bátor. Az apja meglehetősen távoli és hideg ember, aki élete végére masszív alkoholista lett, és teljesen elengedte magát. Fiaként Knausgård persze kénytelen egyetlen emlékezéssé egyeztetni formatív gyerekkori emlékeinek vegyes apaképével. A kötődéssel és szeretettel nem könnyű összeegyeztetni, hogy ugyanaz az ember bántalmazó és alkalmatlan szülőként életre szóló nyomokat hagyott a fiaiban. Hosszú, sötét árnyék ez, amit át kellene ugrani, valahogy túllendülni. Ezt a billenőpontot támasztja meg a szöveg. Vagyis a könyv egyik olvasata, miszerint ez prózába foglalt gyászmunka.

 

Maga az emlékezés anyaga rendkívül részletgazdag, és ebben talán túl is feszít egy húrt: ekkora felbontásban nem tudunk visszaemlékezni a valóságra, ahogyan Knausgård akár több évtized távlatából is teljes biztonsággal rekonstruál szinte mindent: helyszíneket, külsők és apró mozzanatok leírásait, párbeszédeket. Az emlékezés tekintélyét még azzal is aládúcolja, amikor épp nem emlékszik valamire, tehát egyáltalán nem mindentudó narrátorral van dolgunk, egyszerűen csak minden egyes megfigyelését rögzíti az események közben. Ez a részletekre kiterjedő rögzítési folyamat időnként egészen különleges táj- és természetleírásba csap át, és ilyenkor érezzük úgy, hogy ez az emlékírás hiperrealisztikus. Ugyanakkor a hiperrealizmus néha egészen líraivá válik, ahogy például ennél a szakasznál: "Felhős volt, de néhol olyan halványan, hogy a fehérben egy árnyalatnyi kék rejlett, mintha csupán egy félig áttetsző hártyát feszítettek volna az égre, másutt viszont a felhők súlyos, sötétszürke foltokba torlódtak, melyek széle füst módjára gomolygott át a fehérségbe. A nap körül a felhőtakaró sárgás színben játszott, de épp csak annyira, hogy eltompítsa a fényt." 

 

A folyton szorongó elbeszélőhöz illik is, hogy látványokat elemezve földelje magát, mintha öntudatlanul keresné és találná fogódzóit a gyakran és kiszámíthatatlanul rátörő érzelmi rohamok ellen. Karl Ove zaklatottsága ebben a könyvben persze érthető, hiszen gyászol, és szinte el is várható, hogy az apja halála alapjaiban rengesse meg érzéseit és érzékelését. Ennek az ismeretlen gyásznak a kibontakozása, fő témája és fókusza a halál, ahová az elbeszélő életébe szerteágazó történet minduntalan visszatér. Cirkalmas utazás a halál tényétől a gyász tudatosulásáig. Nincs lehetőség eltemetkezni az elbeszélésbe a gyász elől, mivel folyton betüremkednek a feldolgozást, vagy feloldozást kereső gondolatfolyamba nem csak a lelki, de a praktikus kötelező körök mozzanatai is. A temetés körüli teendők, az apa méltatlan utolsó évéből hátramaradt romok eltakarítása, a meglévő családtagokkal közös feldolgozás akadálypályája. Éppen csak meglelhető az elbeszélhetőség egyensúlya, a folytathatóság ennek az érzelmi munkának a meditatív részletességbe ágyazásával. 

 

Ez a szó legprózaibb értelmében vett próza a nemfikció határait személyes és hétköznapi banalitások felől, belülről feszíti ki. Önmagában is jól megírt regény a Halál, és rávilágít a provokatív Harcom sorozatcímre is, ami a többi kötettel újabb és újabb megvilágításokba kerül, ám az kezdettől kétségtelen, hogy személyes és küzdelmes történettel van dolgunk. A folytatásra kíváncsian lehet csak végül letenni. Annyi minden jön majd még a Halál után.