Nuit Blanche 2018 / Brüsszel
2019.06.24.

A Nuit Blanche (Fehér éjszaka) hagyománya 2001-re nyúlik vissza, amikor első alkalommal rendeztek nagyszabású éjszakai városi kulturális eseményt ezen a néven Párizsban. Az ötlet gyorsan elterjedt előbb Európa-, majd világszerte, jelenleg már 120 városban valósítják meg az eseményt. Általában az adott város vezetése biztosítja a fesztivál anyagi hátterét, valamint választja ki és bízza meg a rendezvény kurátorait és lebonyolítóit. NÁNAY FANNI ÍRÁSA.

A brüsszeli Nuit Blanche szervezését nyolc éve vette át Nancy Galant, aki gyökeres változást javasolt. Míg korábban kizárólag a belvárosban rendezték meg a fesztivált, túlnyomórészt tisztán szórakoztató, könnyen emészthető programokból válogatva, addig Galant minden évben más (akár negatív vagy ambivalens megítélésű) negyedbe költözteti a rendezvényt, a programba pedig politikailag és társadalmilag erőteljesen elkötelezett projekteket kezdett el válogatni. Az egyes években egy-egy főbb tematikát határozott meg, amelyekre a programoknak helyet adó városnegyed választása is ráerősített. Galant bátor lépést tett, amikor az új programstruktúrát felvetette a fesztivál önkormányzati fenntartóinak, ugyanakkor a fenntartók is vállaltak bizonyos kockázatot, amikor elfogadták a javaslatát. Az új koncepció azonban megállta a helyét, a látogatók száma nem csökkent, hanem fokozatosan nőtt.

Relay
Relay

E tematikák, akárcsak a meghívott projektek, erőteljesen hivatkoznak a demokratikus értékek, az emberi jogok, a szólásszabadság, a nemi-faji-szexuális egyenlőség témáira, másfelől viszont gyakran reflektálnak helyi problémákra, akár a helyi közösségek bevonásával. A programban ritkán szerepelnek „teljes” előadások, sokkal inkább egy-egy erős gondolatra, üzenetre, képre felépülő installációkat, rövidebb előadó-művészeti projekteket vagy éppen egész éjszaka tartó, „durational” produkciókat láthat a közönség.

A rendezvény további különlegessége, hogy valóban használja a városnegyedet: viszonylag sok projekt zajlik köztéren, illetve – városi fesztiválként – a szervezőknek hozzáférésük van egészen rendkívüli épületekhez is. Azon túl, hogy a helyszínek egyedülálló építészetében gyönyörködhetünk, azok plusz réteggel is felruházzák az adott projektet – vagy éppen kontrasztot alkotnak azzal.

Az elmúlt pár évben a Nuit Blanche kiadásainak helyet adott többek között az Európai Negyed vagy a Parc Royal és a körülötte található közigazgatási intézmények környéke, központi témái között pedig szerepelt például a környezettudatosság, a militarizáció vagy a hatalmi játszmák. 2018-ban a rendkívül vegyes Marolles negyedbe költözött a fesztivál, ahol egyaránt találhatók szegényebb lakosság és bevándorlók által lakott lakótelepek, valamint felkapott vendéglőkkel és elegáns boltokkal teli hangulatos utcák.

PeoPL
PeoPL

A brüsszeli Nuit Blanche egy-egy kiadása átlagosan 20 programból épül fel, amit a rendelkezésre álló 8 óra alatt (19.00 és hajnali 3.00 között) gyakorlatilag lehetetlenség végignézni – pláne, hogy a válogatásban mindig szerepelnek olyan projektek is, ahol a néző hosszabb időt is eltölt. A 2018-as rendezvény esetében számomra ilyen programnak számított két erősen politikai felhangú installáció / előadás. 

Ula Sickle Belgiumban élő lengyel koreográfus Relay című, hat órán keresztül tartó durational előadásának az Institut Diderot impozáns épülete adott helyet. Az art nouveau stílusban épült belsőben szinte teljes sötétség uralkodott, amit csupán stroboszkópok világítottak meg. A villódzó fényben egy fekete ruhás alak hatalmas fekete zászlót lobogtat. Ahogy a zászló a levegőben úszik vagy a magasból akár egész a földig lehanyatlik, már önmagában egy rendkívül erős koreográfiát rajzol ki, ám a zászlót kb. negyedóránként újabb és újabb előadó veszi át, akik különbözőképpen lobogtatják a zászlót, így a durational előadás folyamán egy nagyobb ívű koreográfia is kibontakozik. Az alkotó az ellenállás és tiltakozás jelképeként felfogott fekete lobogóval hivatkozik egyfelől nagyobb általánosságban a közelmúltban világszerte zajló tüntetésekre, másfelől – lengyel származású koreográfusként – kifejezetten a Lengyelországban a nők jogaiért kiálló „czarny”, vagyis fekete tüntetésekre.  

A ruandai származású Laura Nsengiyumva PeoPL című installációja szintén hosszabb időre rabul ejtette a nézőt: egy jégszobor, II. Lipót belga király lovasszobrának replikája a több oldalról világító erős reflektorok fényében az éjszaka folyamán lassan elolvadt. II. Lipót Belgium történelmének rendkívül ellentmondásos alakja, hiszen elsősorban az ország afrikai gyarmatának, a Kongói Szabadállamnak megszerzése és könyörtelen kizsákmányolása fűződik a nevéhez – ennek ellenére a mai napig szobra áll Brüsszel belvárosában, valamint más belga városokban. Az installáció lassú olvadása az alkotónak a koloniális diskurzus lassú olvadásába vetett hitét és reményét szimbolizálja, s – ahogy a fesztiváligazgató fogalmazott egy kötetlen beszélgetésben – a szobor kiállítása a Belgiumban élő teljes fekete lakosság számára rendkívüli jelentőséggel bírt.

Resistence of
The Resilience of the Body

Politikai és személyes kérdésfelvetés fonódik össze elválaszthatatlanul két egyiptomi táncos-koreográfus, Shaymaa Shoukry és Mohamed Fouad The Resilience of the Body című, alig húszperces előadásában, amelynek különleges erőt adott az is, hogy azt az éjszaka folyamán Shaymaa és Fouad felváltva adta elő, így a koreográfiának egy női és férfi változatát is láthatta a közönség. A produkció felépítése rendkívül egyszerű, s valószínűleg éppen ettől rendkívül erőteljes: a nézőket egy magas drótkerítéssel körülvett köztéri kosárlabdapályára invitálják, ahol az előadó körbe-körbe fut, s közben beszélni kezd a közönséghez. Monológja a futás fizikális tapasztalatától a személyes problémákon keresztül végül eljut a politikai és társadalmi kérdésekig (s a két előadó monológja némiképp különbözik, hiszen más-más aspektusokra helyezik a hangsúlyt). A kerítéssel körülvett tér, a futás kötött pályája és a fizikai megterhelés tökéletesen tükrözi az arab tavasz utáni Egyiptom (és nagyobb általánosságban a jelenlegi autoriter rezsimek) klausztrofóbikus és cenzúrázott közegét, ugyanakkor a monoton futás felszabadítóan is hat – amiről a közönség spontán bekapcsolódása tanúskodik leginkább.

A 2018-as Nuit Blanche 22 projektből álló programjából (amit lehetetlenség lenne egészében bemutatni) végül a francia Komplex Kapharneum Hide and See(k) című projektjét emelném ki, amelyet a kollektíva a Marolles negyeden belül némiképp szigetként elkülönülő Cité Hellemans-ban valósított meg. Az építészetileg is izgalmas vöröstéglás épületkomplexumot párhuzamos, hosszú udvarok tagolják, amelyeket boltíves átjárók kötnek össze. Az épületet a XX. század elején szociális lakások számára építették, jelenleg is főként alacsony bevételű bevándorlók lakják. A társulat minden alkotásában hasonló módszerrel dolgozik: hosszabb időt töltenek el a kiválasztott helyszínen, alapos kutatást végeznek, interjúkat készítenek, s az így összegyűlt verbális és vizuális anyagból alkotnak kollázsokat, amelyeket a helyszínen vetítenek le. Brüsszeli projektjükben erősebb hangsúlyt kapott a szöveg, s az előadás elején hangsúlyozzák is, hogy verbatim módszerrel dolgozva, az interjúkon semmit nem változtattak. A szövegek egy részét hangfelvételről halljuk, másik felét a falakra kivetítve olvashatjuk. Mind a hangszórók, mind a projektorok mobilak, az előadás közreműködői viszik őket: így a közönség az udvarokon keresztül vándorló hangot és a falakon felvillanó képeket követve járja végig az épületet. Ahogy a közreműködők egy-egy újabb állomásnál a falra irányítják projektoruk fényét, nem egyszer ablakon kinéző vagy erkélyen kihajoló lakó is belekerül a képbe – akik így részeseivé válnak, mégis kívülállók maradnak a róluk szóló projektben.

Szerző: Nánay Fanni
Címkék: Brüsszel, Nuit Blanche