Stereo Akt: ETIKETT avagy a tökéletes ember / Jurányi Ház
2016.02.21.

A Stereo Akt új előadásában rengeteg dolgot tudunk meg a tökéletes emberről. Egyebek között azt is, hogy nem létezik. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Lelkesítő, amikor az ember beül egy nézőtérre, és ott direkt neki kikészített fülhallgatót talál. Szuper dolog az interaktivitás is: szeretem azt érezni, hogy a segítségemmel jön létre egy műalkotás. Így van ez az Etikett avagy a tökéletes ember című előadás közben is, ám ez esetben úgy veszek részt az alkotófolyamatban, hogy hagyom magam az orromnál fogva vezetni. Mindez pedig szépen rávilágít arra, hogy a színházi interaktivitás minden esetben manipulált folyamat, hiszen annak kereteit (mikor és hogyan kell benne részt venni) a színpadon állók szabják meg. 

Julia Jakubovska
Julia Jakubowska
Az előadás tere egy hosszú, fehér kifutó, két szélén egy-egy fehér fiókos éjjeliszekrény, mellettük szék. A játéktér két oldalán helyezkedünk el mi, szemközt ülünk a nézőtér másik felével, de mégis csak akkor nézzük őket, amikor erre külön felszólítást kapunk. Mert a fülhallgatóból állandó instrukciók záporoznak ránk, vagy azt hallgatjuk, milyen utasításokat kap a két játszó, Boross Martin és Julia Jakubowska.

Boross Martin rendezésének egy 1967-ben készült dán rövidfilm, Jorgen Leth A tökéletes embere volt az egyik legfőbb inspirációs forrása. A filmben egy férfit és egy nőt látunk, a tökéletes emberpárt, amely példaértékűen eszik, ugrik, jár, vetkőzik, öltözik és szeretkezik, tehát él, minden részletében makulátlanul. Vagyis a film narrátora szerint legalábbis, mert a jelenetek nézegetése közben semmi rendkívülit nem tapasztalunk ezen a két emberen. A tökéletes ember tehát Jorgen Leth-nél az, akit ő maga annak nevez, akit kiválaszt erre a szerepre.

Más a helyzet az Etikettben, ahol a tökéletes ember az, aki a legpontosabban tudja követni a narrátor (Terhes Sándor) instrukcióit. A szereplők az előadás elején nem csak azt mutatják be légi utaskísérők jelrendszeréhez hasonlító mozgássorokkal, melyek a tökéletes ember jellemzői, hanem azt is, melyek nem azok. A tökéletes ember nem veszekszik, nem idegeskedik, nem féltékenykedik, csak érzések és vágyak nélkül egzisztál, egy felülről vezérelt gép.

Boross Martin
Boross Martin
Ezzel párhuzamosan mi is arra törekszünk a nézőtéren, hogy minél pontosabban hajtsuk végre a narrátor utasításait, és betartsuk a játék kereteit, hogy az létrejöhessen. A hang sokszor átver minket vagy a velünk szemben ülőket, de mi nem lázadunk ellene, hanem igyekszünk tökéletes nézőként viselkedni, ami valószínűleg ugyanannyira visszataszító, amennyire a színpadon állók erőfeszítései, hogy betartsák a hatalom által előírt etikettet.

Persze azok az előadás legérdekesebb pontjai, amikor a tökéletesnek nevezett emberek kiesnek szerepükből, hogy önmagukon mutassák be vállalkozásuk lehetetlenségét. Az előadás elején Boross Martin kétszer is megmutatja nekünk, hogyan esik el a tökéletes ember – ez egyébként a Jorgen Leth-filmből vett idézet. Majd később Julia Jakubowska megbotlik és elesik teljesen másképpen, mire Boross Martin szigorúan néz rá, hogy még egyértelműbb legyen: ennek nem így kellett volna történnie.

A tökéletes emberpárról alkotott első képünk az előadás végére teljesen szertefoszlik. Két átlagos ember marad csak helyette, akik tökéletesen ki vannak szolgáltatva a narrátor utasításainak. Egy jelenetben például munkavacsorát látunk, ahol a férfi találkozik felettesével. A projektmegbeszélés teljes kudarcba fullad, mert a narrátor (aki szintén egy emberi hang, tehát ugyanolyan tökéletlen, mint a játszók vagy a nézők) rosszul értelmezi a nő testbeszédét, és ennek következtében rossz instrukciókat ad a férfinak. Egy másik jelenetben a tökéletlen színésznő összeomlását látjuk, aki kényszeredetten próbál megfelelni a hangnak és a közönségnek úgy, hogy szódával, majd romlott tejjel önti le a testét, miközben egyre kínosabban vonaglik előttünk.

Fotók: Téri Gáspár
Fotók: Téri Gáspár
Egy korábbi jelenetben kerül be egy tévé a térbe, amelyen a színpadképet látjuk, és amely rögzíti az alsógatyában táncolva porszívózó Boross Martint. Minden lakásba kéne egy ilyen kamera – mondja a narrátori hang -, hogy folyton szembesítsen minket azokkal a pillanatokkal, amikor tökéletlenek vagyunk. A protokoll, s annak tökéletes végrehajtására irányuló törekvésünk tehát csak akkor fontos, amikor egy másik ember tekintete irányul ránk, elfojtásainkat is csak akkor működtetjük, otthon, a négy fal között meg mindenki olyan, amilyen: tökéletlen és felszabadult, hogy úgy mondjam, önmaga.

A legutolsó jelenetben a két alkotó, Julija Jakubowska és Boross Martin beszélget az előadás és a másik hibáiról. Végül is az alkotói folyamat ugyancsak perfekcionizmus, és a legfőbb hiba itt is mindig csak az ember lehet, mondjuk, a színésznő, amikor a rendező számon kéri rajta, hogy nem mosolyog elég természetesen.
 
Szerző: Puskás Panni