Orbán János Dénes |
Ha egy kisprózai gyűjtemény másfél évtized során négyszer jelenik meg, nem lehet nagyon rossz. Új kiadása pedig épp azért sem egyszerű „másolata” a korábbiaknak, mert kritikai szemelvénytárat emel be. A Vajda Albert csütörtököt mond 2000-ben a Jelenkornál látott napvilágot először, „ősszerkesztője” Keresztesi József volt. Ettől nemigen tért el az ugyancsak 2000-es megjelentetés az Erdélyi Híradónál. Tágabb kontextust képzett köréje az Alexandra 2006-os Tragédiák és cipők című Orbán János Dénes-gyűjteménye. A mostani negyedik kiadás kevéskét módosított az alapváltozaton (például A lopott ajándékok verse, mely A név és az álnév része, külön tartalmi tételként bukkan fel). Kijavították a sajtóhibákat (és „tettek bele” újabbakat), legfőbb innovációként pedig kiegészítették a mintegy százharminc oldal primer szöveget Károlyi Csaba, Fried István, Felkai Piroska, Mikola Gyöngyi, Utasi Csilla, Virginás Andrea, Székely Csaba, valamint e sorok írója összesen majdnem száz oldalra rúgó szekunder kritikai reflexióival.
Abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy borítószövegen is olvasható idézet többször publikált, tanulmány terjedelmű OJD-portrémból. Ám ennyi (rövidnek tetsző, mégis hosszú) idő elteltével nem másolhatok ki semmit korábbi álláspontomból, még ha jobbára egyet is értek hajdani magammal. A keretes szerkezetű (egy, öt, öt, egy – azaz tizenkét szövegből építkező) kötet újraolvasása, újragondolása a saját vélemény revízióját, a további álláspontok figyelembe vételét is megköveteli. Az eltűnő idő kéretlenül megteszi a magáét. Már 2000-ben sem mindenki tudta, ki volt a Szabad Európa Rádió 1991-ben Floridában elhunyt egykori műsorvezetője (ifjúként, még Magyarországon a Vajko humorista duóból a Vaj-). Ma bizonyára még kevesebben tudják (sőt a szerző is arról informál a címadó novellában, hogy a kisgyerekként apja oldalán hallgatott Vajda-műsorok készítőjéről alig valamit tud). Új, sokadik olvasatban erősebben tűnnek fel a szinte lirizált motívum-összefüggések. Az eleve ütős Vajda Albert csütörtököt mond cím(idézés) – és az erős, sokszoros szimbolikussággal kijátszott Nagycsütörtök című írás vonzásköre; a Csáth Géza-utalások és -imitációk nem pusztán A nagy P-re, a drogélményre korlátozódó halmaza; a literátus szkepszis lépten-nyomon kinyilvánított fortyogása, olyan író részéről, aki ugyancsak egyetemi ranggal kvalifikált tudós tagja a filosz céhnek (Orbán János Dénes írt kismonográfiát is, Méhes Györgyről).
A legszembeötlőbb azonban, hogy bármily odaadó és a szemérmetlenségig kölcsönző Borges-áhítat járja át – szemléleti és stiláris értelemben – a tematikusan és hangvételben változatos elbeszéléseket, manapság már semmi esetre sem kielégítő a Borges-centrikus értelmezés a közép-európai margó-lét maszkos példázataihoz. (Talán jelent valamit, hogy az erdélyi fiatalabb nemzedéktársaknak haza is beszélő, pimaszkodó eredeti ajánlás – „Borges Gyurinak meg Sántha Attilának” – parányit változott A zákhányos csuda élén: „Borhesz Gyurinak meg Sántha Attilának”.) A Borges-kötődés, Borges-epigonizmus, Borges-rajongás az ezerkilencszáznyolcvanas évektől söpört át a magyar irodalmon, írókon és olvasókon, ám az új évezredben szép lassan lecsillapult. 2000-ben még, kis túlzással, minden ötödik OJD-sor borgesi indíttatásúnak, célzatúnak mutatta magát. 2014-ben érdekesebb, hogy a Vajda Alberttel induló prózaíró azóta a textus bölcseleti mintavételei, a felülíró parafrázisok, irodalomtörténeti istenkísértések helyett a parodisztikus szövegformák és kommentárok, a nyelvkritikai tőrvetések irányába tájékozódott, s prózaíróként időnként ígér ezt-azt, főleg egy régóta készülő „spílrománt”, azaz amolyan trükkregényt helyez kilátásba.
Mai szemmel nézve a kötet feszes struktúrába fogott novellái a szövegben-létezés jó teherbírású mérlegelései egyfelől, a cselekményesség igényét fineszesen-fintorosan kiszolgáló „mesék” másfelől. Önéletrajzi szekvenciák és más írók életrajzába – életébe és rajzaiba – történő bekukkantások. Szellemes, változatos anyag, takarékosságában egy kis túlírtsággal itt-ott. A beszélő szövegközi, hely- és nézőpont-váltogató térfoglalása mint a poszt-posztmodernnek sipircet intő gesztus szórakoztat, irodalmias intellektualitása azonban nem öli ki az epikai, történetmondó ősformák virgoncságát.
Orbán János Dénes, az idei Babérkoszorú-díjasok egyike 2013-ban töltötte be negyvenedik életévét. Ebből az alkalomból egy bibliofil, kereskedelmi forgalomba nem kerülő válogatás is készült, a Névjegy. Az összeállítás a Vajda Albert több darabját tartalmazza, de nem az eredeti sorrendhez hűen és más műfajú, régebbi és újabb alkotások közé keverve. Az elegyesség, a gyűjteményes jelleg mindig jót tett az OJD-megjelenéseknek. A Teakönyv (2003) kaleidoszkópjában számos olyan szilánk forog, amelyre másutt nemigen pillanthatunk rá, az ügyetlen titulusú Tragédiák és cipők is tágította a műfajközi horizontot, a Névjegy gondosan csiszolt foglalat. Mit foglal magába? Az évjegyet, annak jelét és jegyét, tanúságát, hol tart a fiatal középnemzedék egyik – nem csupán erdélyi – vezéregyénisége. A küszöb-helyzettel maga OJD is tisztában van. Más tevékenységei miatt az alkotásban szűkebb időszak után ismét irodalmi tervei megvalósítására összpontosít. Ehhez jó felfutás a régi-új könyv, a Vajda Albert csütörtököt mond.