A Zsolnay Kulturális Negyedben, akárcsak tavaly, afféle alternatív fesztivál alakult ki, mivel ezek a programok főleg ezen a belvárostól viszonylag távol eső és egyébként kihalt helyszínen kaptak teret. A csekély szakmai érdeklődés ellenére nézők azért voltak szép számmal, hiszen aki nem jutott be a versenyprogramokra, az az off-programokkal vigasztalódhatott, és egy hét tapasztalata után ki lehet jelenteni, hogy talán így is járt jobban.

A résztvevő intézmények a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, a Kaposvári Egyetem, az Újvidéki Művészeti Akadémia, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem voltak, és összesen körülbelül tíz előadással képviselték magukat. Némelyikre a menet közbeni átszervezések, változások vagy az időpont miatt, némelyikre a túlzott érdeklődés okán lehetetlen volt bejutni, ezért az ebben a cikkben nem elemzett előadások nem azért hiányoznak, mert nem méltóak a figyelemre, sőt. A kaposvári Patkányok esetében (rendezte Novák Eszter) helyhiány miatt például kisebb tömeget fordítottak vissza az ajtóból. (A kaposváriak ezen kívül a Tartuffe-fel és az Auschwitz működik című előadásaikkal voltak jelen.)

Órák. Forrás: POSZT. Fotó: Kálmándy Ferenc

Az újvidékiektől Wolfgang Hildesheimer: Az órák című abszurd egyfelvonásosát láthattuk Hernyák György rendezésében. Az előadás az abszurd színház mintadarabja lehetne, a történetben szereplő házaspár a becketti alaphelyzetet prezentálja: valakire várnak. Esküvői ruhában játsszák végig az egy órát, különböző házastársi alaphelyzeteket láthatunk, és az abszurd szabályainak megfelelően a szöveg nem lineáris, a gesztusok és a mimika eltúlzottak, a hangerő emelt, a gesztusváltások hirtelenek. A jeleneteket a két másik színész által produkált akusztikai effektek (néha éneklés, néha csak zajkeltés) szeretnék még abszurdabbá tenni, az eredmény monoton, főleg, miután az érkező óraügynök által kínált órák elkezdenek tiktakkolni. Az egyformaságban a kétnemű üveges (Blaskó Lea) jelent némi izgalmat és változatosságot, ahogy – bár azzal a nem túl eredeti megoldással élve, hogy a jobb és bal oldala másképp van sminkelve és öltöztetve – egyszerre játszik férfit és nőt is. Az abszurd ebben az előadásban mintha egyszerre szolgálna a groteszk játék színészi lehetőségeinek kiaknázására és arra, hogy – mivel ez egy viszonylag szabályos közeg – a színészek a biztonsági zónában maradhassanak.

Bodolay Géza Goethe és Peter Hacks A mundérvásárhelyi búcsú című darabját rendezte meg a Babeş-Bolyai hallgatóival. A mű vásári komédia és darab a darabban, azaz a színészt játszó színészek a bibliai Eszter könyvét játsszák el; bár az előadásban kissé nehezen válnak el egymástól a darab és az azon belüli történet keretei. Megfontolandó probléma, hogy vásári komédiát lehet-e közhelyek nélkül, benti térben jól játszani (valószínűleg lehet, de ez itt most nem sikerült), illetve hogy milyen színészi eszközök vagy rendezői attitűd szükséges ahhoz, hogy a csak ideig-óráig élvezhető ripacskodást a megfelelő kereteken belül tartsuk. Itt a színinövendékek mintha magukra lettek volna hagyva. (Zárójelbe kívánkozik: Bodolay magamutogató színészekről szóló rendezését nehéz elvonatkoztatni az elhíresült Bolha a fülbe szakmai beszélgetésén való részvételétől.)

Peer Gynt. Forrás: POSZT. Fotó: Simara László.

Zsótér Sándor Peer Gynt rendezése a negyedéves budapesti színiegyetemistákkal sétálós színház: először a műsorfüzetben meghirdetett helyszínről átsietünk a valódi helyszínre, a Reneszánsz Kőtár kertjébe, majd – Peer utazását is érzékeltetve – a történet egyes részeit más és más helyszíneken nézhetjük végig. Először bejárjuk a kertet, majd magát a múzeumépületet, végül átsétálunk a Káptalan utcai Szabadtéri Színpadra (ülünk a színpadon és a nézőtéren is), aztán visszatérünk a kiindulópontra. Lenyűgöző, hogy az előadást milyen zökkenőmentesen sikerült átültetni a pécsi helyszínre. Zsótér állandó rendezői jelenlétének (és nézőkhöz intézett instrukcióinak) kapcsán az előadás különleges élmény, közvetlen, próbaszerű hangulata van, és mesterséges manipulációktól (zene, effektek, világítás) mentes. A vándorlások, az időtartam és a szöveghosszak miatt megterhelő is, de a közönség mozgatása és a hosszú jelenetek miatti inaktivitásra kényszerülés jól kiegészítik egymást. A színészek egyébként odaszegezik a figyelmet, és igazi kihívás „követni” őket a háztetőkön, a fákon vagy ahogy a sokféle természetadta eszközöket kihasználják. Nagyszerű képességük van ahhoz, hogy bejátsszák a különböző nagyságú tereket, az apró előkertet ugyanúgy, mint a hatalmas és teljesen üres szabadtéri színpadot. Peer Gyntöt többen alakítják, életének minden helyszínén más, hiszen Peer sokarcú, de sohasem önmaga, és ezt a (fiatalkori) énjeink közötti csapongást az előadás a szereposztással jelentésessé teszi.

Toldi. Forrás: POSZT – Dka Attila felvétele

Az aznap esti Toldi a fizikai színházi koreográfus osztály előadásában (rendezte: Horváth Csaba) a JESZ-ben óriási sikert aratott, nemcsak a játszók rendkívüli fizikai teljesítménye okán, de valószínűleg azért is, mert sikerült a kötelező olvasmánnyá unalmasodott Arany-művet új megvilágításba helyeznie. Az előadás egyébiránt a fizikai színház beavató előadása is lehetne, mert pontosan az történik, amit várhatunk: mozdulatokkal, gesztusnyelvvel kíésrik a szöveget. Mindez az első húsz percben kiszámítható és ismerős elemekkel történik, a „tikkadt szöcskenyájak” például tikkadnak és ugrálnak vagy a gémeskút az egyik táncoslány nyílegyenesen kinyújtott teste. Bár a produkció mozgalmas, valahogy hiányzik a dinamika és az energia egészen a farkasölő jelenetig, amikor is eredeti és izgalmas-szurkolós pillanatokat okoz az a pár perc, ahogy Toldi és a farkasok egy óriási tornaszőnyegen birkóznak.

A szövegnek talán szüksége lett volna egy bátor dramaturgra, ahogy az sem ártott volna, ha a dikció is annyira kidolgozott, mint az akció. A szövegmondás ugyanis néhol túl drámai és kevéssé önreflexív, holott a produkció legjobb pillanatai az önironikus gesztusok, például Toldi énekelve elmesélt megérkezése Budára. Dresch Mihály zenéje nagyon hatásos és a záró jelenetben szinte katartikus.  

Hitgyógyász. Forrás: POSZT. Fotó: Kóródi Dániel.

Az utolsó fesztiválnapon Brian Friel ír drámaíró Hitgyógyász című darabját láthattuk a budapesti egyetem negyedéveseitől (rendező: Fehér Balázs Benő). A mű tulajdonképpen négy monológ, amelyek a három szereplőtől – Frank, a hitgyógyász, Grace, a felesége, és Teddy, a menedzser – hangzanak el. A több mint másfél órás előadásban a hosszú szövegek miatt az előadás szinte kizárólag a színészekre van bízva, a jelenetek közti zenei betétek csak a szereplőcserét segítik elő. Díszlet és kellék nincs, kivéve egy matracot, amin a lelkileg labilis Grace fekszik, illetve egy szövetanyagból készült hirdetés, ami a végén arra szolgál, hogy a vért felmossák vele. A történet kulcskérdése a (bármilyen formában megmutatkozó) tehetség, annak megbízhatatlan rendszerességű megnyilvánulásai, az ahhoz való kételkedő viszony, és a környezet részéről az elfogadás nehézségei; ezek fontos témák lehetnek fiatal alkotó emberek életében. Frank történetét három nézőpontból halljuk. Fehér László rapszodikus és szenvedélyes hitgyógyász, Ostorházi Bernadett zavarodott és neurotikus Grace, egy önző ember áldozata. Bán Bálint hiperaktív egyéniség Teddy szerepében.