Így ül utolsó vacsorájához, hogy a neki szánt fullasztó kárászszálkát kötelezően lenyelje. A hal, a Krisztus-szimbólum okozza halálát. Vesznie kell, mert közelében a királyi udvar egyetlen tagja sem képes már elszámolni bűneivel.
 Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele |
A bemutató mégsem a saját műveltségünket, jártasságunkat vizsgáztató kimittud rébuszfejtő játékörömét nyújtja csupán. Remek mimetikus és imitatív jelenetek sokaságával, időnként a figurális és technikai tökély csúcsáig jutva, a színházi kommunikáció a néző közvetlen megszólításától a televíziós kép közvetettségéig számos eszközt használó arzenáljával jeleníti meg a különleges, de alaphelyzetet: egy emberi közösség gépezetébe szinte a véletlen folytán bekerül az antitest (aki egyben más, megfoghatatlan lélek), s innentől valamennyi érintett kivetkőzik addigi testi-lelki énjéből. Egy bizonyos idő elteltével ezt nem tűrhetik, és végletes érdekellentéteiket félretéve egyöntetű alantassággal a fura kis idióta lány (a trónörökös menyasszonya!) megsemmisítésére szövetkeznek (a trónörökös is). Illetve össze sem beszélnek, s máris legalább három akció indul, hogy közülük az egyik betöltse a közös óhajt. (Az értelmezéshez távoli összefüggéseket keresve Weöres Sándor Octopusa kínálhat az Yvonne-éval rokon szereplőket és szituációkat.)
 Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele |
Bocsárdi László rendező felvállalja a vizuális és akusztikus hatáskeltés karneváli sokféleségét, mely ugyan alkalmanként lehet fárasztó, unalmas és érthetetlen is, de kétségkívül illik Witold Gombrowicz darabjának tudatosan a szövegbe, szerkezetbe komponált hasonló jellemzőihez (udvariasabban: az alkotás koncepciózusan kaotikus nyitottságához). A nagyszabású haláltánc – melyben csak szegény együgyű Yvonne, az alsóbb néposztályok „talált tárgy” képviselője leli halálát – a semleges díszlet és az eklektikusan akciózó jelmezvilág időtlenségében elhelyezkedve is mai példázat, videokamerázó kamarással, újságolvasó előkelőségekkel, a harmadik évezred metakommunikációjának a mesés-kabarés visszaforgatást átütő jeladásaival, jelfogásaival. A széttartó ábrázolást e homogenizáló törekvés is zabolázná.
 Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele |
A színmű régóta tudott hamleti kódjai a dán királyfi drámáját mint párhuzamot, magyarázatot akkor is a textus alá csúsztatják, amikor nem gondolnánk. A két másként gyilkos király (Ignác és Claudius), a két másként rossz anya királyné (Margit és Gertrud), a két másként össze nem illő pár (Hamlet/Ophelia és Fülöp/Yvonne), az itteni és az ottani udvaroncok kara között evidens kapcsolat kereshető. A saját linearitással bíró Yvonne-történetet (mely legkevésbé az ő története) Bocsárdi nem a Hamlet tragédiás hangján adatja elő (illetve ha mégis, akkor a Helsingőrbe vetődő színészek szemszögéből, a leleplező gúnyszínház kritikai közelítésével), hanem a bolondériától a háborodottságig skálázó személyiségbomlással, tudathasadással, szellemi és fizikai deformációk közepette. Megnő a groteszk, bizarr, torzult testtartások, a fölösleges jelenlétek, az elcsúfított külsők – megnő a nem uralt szavak, a dadogó, sikoltó, üvöltő, animális artikuláció fontossága. Bartha József fekete-fehér kontrasztú, kazettás díszletének iszapos medencéje a charentoni elmegyógyintézet vízkúrás kádtermére is asszociáltat. Az Yvonne-ban nem a társadalmi forradalom hátborzongató paródiája megy végbe (miként Peter Weiss Marat/Sade-jában): az események és személyek azt parodizálják, ilyen morális állománnyal és ilyen nagytörténettel miért nincs szikrányi remény sem a darab elején oly gigantikus (és nevetséges) ígéretű radikális változásra, emberkép és erkölcs meghirdetett, kedvező elmozdulására. A zuhanyrózsából is fröcskölt víz mindent lehűt, az orcákat, ruhákat mocskoló sár mindent lehúz, elszutykol.
 Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele |
Bármennyire örülnénk is a szöveg meghúzásának, Bocsárdi a szünetektől, tördelésektől, ismétlésektől, bújócskáktól (is) hosszú este időbeli kiterjedését alapvető esztétikai összetevőként érvényesíti. S kell is az idő helye a Dobre Kóthay Judit ezer leleményű jelmezeit viselő nagyszerű színjátszóknak. (Az öltözékek a második részre a mesésből a divatosba hátrálnak vissza – vagy előre? –: ez a következetlen következetesség is okoz elég fejtörést.) Nemes Levente belül gipsz márványember Ignác királya, a tűbe fűzhető Pálffy Tibor latin-amerikai titkosügynök-kamarásának éles-hegyes cikkanása, az udvaronc Cirillt játszó Váta Loránd agyongyűrt, fellinis bohócarca, Erdei Gábor Innocentjének hőbörgő nyavalygásai, az abszolút lakáj vén Valentint tökéletessé aszaló Botka László óramű pontosságú ingázásai be-ki: rendezői és színészi értelemben is emlékezetes fragmentumok a szuverén előadásból, melyet Könczei Árpád mitikus-örökzöld zenéje fest alá.
 Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele. (A képek a budapesti vendégjáték próbáján készültek) |
A király oldalán aggok, a költői vénájú királyné (a „lírikusi” áriájára összpontosító Gajzágó Zsuzsa) körött csábos külsejükkel kaméleonkodó szexbomba gráciák szimbolizálják az erotikus értelemben is irizáló, csapongó színmű (meg)osztottságainak, konfrontációinak egyikét. A szőke óriás Mátray László hétmérföldes léptekkel járja Fülöp herceg, a trónörökös útját, szajkózva, de nem tudva a honnan hovát. Pályi András fordításának is köszönhetően ő (és a fiók-zeuszi Nemes Levente) szólaltatja meg legteljesebben a gombrowiczi stiláris abszurditást. Kicsid Gizella viaszos gyerekember, pákosztos fiúlány Yvonne-ja nem elsősorban fiziológiai mestermű (az is): a rezzenetlen áldozatiság, a vesztét elfogadó-provokáló mártírium sugárzik ebből a nem is olyan üres urnalényből. Mimikája, gesztusai a (néha fölöslegesnek tetsző) képernyőről felnagyítva, szinkronban szemlélhetők lassított, fedett játékával. (Az „élő adás” a színfalak mögé rejtett epizódokban és a becketti matricákban érvényesül jól.)