Mert nem lett volna neki kötelező egy egy délután alatt elolvasható könyvet három, egyenként három órás részben elmesélnie. Ahogy nem lett volna muszáj az sem, hogy a nézőt annak ellenére győzze meg, hogy olyan, mint egy olcsó tévéfilm és egy drága számítógépes játék keveréke.

Peter Jackson, a Gyűrűk ura trilógiával világszerte ismert rendező, aki a kétezres évek első felében sokunk gyerekkori álmát vitte majdnem tökéletesen vászonra, ezúttal magának kereste a bajt és a nehezebb utat választotta. Ez nem az ő (és a stúdió) bátorságát dicséri, egyszerűen tévedett. Tévedett, hiszen a végeredmény minden igyekezete ellenére (!) és jobbára „csak” nézhető, igaz, néhol zseniális. Ennél azonban ő magasabbra tette a lécet.

Az egyszerű út az lett volna, hogy A hobbitot (vagy ahogy sokan ismerik: A babót) – J.R.R. Tolkien klasszikus meséjét, ahol először jelennek meg a szőrös talpú, kényelmeskedő kis emberek és amelynek folytatásaként írta meg A gyűrűk urát – leforgatja úgy, ahogy van. Nem variál vele, nem szedi szét, nem nyújtja el, nem duzzasztja trilógiává, hogy így háromszor is szedhessen belépőt ugyanazért a bűvészmutatványért. Tehát ha ragaszkodik az eredetihez.

A Gyűrűk ura Jackson-féle filmadaptációja más tészta volt, talán azért is ütött akkorát (nyerte el a kritikusok, a nézők és a hardcore Tolkien-rajongók kegyeit), mert az alapjául szolgáló, másfelől egyébként így is lenyűgöző könyvek számos erényük ellenére nem voltak igazán jól megszerkesztve. Lehetővé tették, sőt könyörögtek azért, hogy egy dramaturg átrendezze őket, elhagyjon részeket, kidomborítson mondanivalót, valóban elmeséljen csatákat. Jackson ezt meg is tette, habár a filmtrilógiája befejezésére már a merészsége elapadt és csak arra volt elég, hogy ne forgasson le egy negyedik befejezést is (amely egyébként a könyvhöz hű lett volna) az amúgy is idegtépően sokszor csak majdnem véget érő mozihoz.  

A hobbit című regény 242 oldalának cselekményéhez viszont nem lehet egyszerűen hozzácsapni fejezeteket úgy, hogy az eredeti mű alapvetően ne sérüljön, vagy ne legyen más. A gyűrűk urához képest épp az teszi sokak szemében élvezhetőbbé, hogy egyszerűbb, tömörebb, feszesebb, emberibb. 

A Jackson-féle Hobbit-verzió (első harmada, vagy A váratlan utazás) olyan, mint egy szteroidon tartott mókus. Minden, csak nem egyszerű. Talán úgy gondolkozott a direktor, hogy a több egyszersmind jobb. Így lett filmjében több szörny (orkok, goblinok, sárkányok, trollok, wargok, hegyi óriások, pókok), következésképp több harcjelenet, több CGI, több Howard Shore, több poén, több édesség, több varázsló. Mindenből több, mint amennyi kellene. 

Aki nem ismerné az eredetit, annak annyit talán elárulhatunk dióhéjban, hogy a könyv központi figurája Zsákos Bilbó, a hobbit, aki egy lakájos hobbit-üregben él. Szereti a kényelmet, szeret enni, szívni, otthon lenni, ugyanakkor valamiért ő az, akit Gandalf, a varázsló kiszemel, hogy kísérje el őt és a tizenhárom vaskos modorú törpét egy rendkívül kalandra, amelynek során vissza akarják szerezni otthonukat. Az otthonuk pedig egy hegy gyomrában van, a hobbit-kuckótól távol, ráadásul őseik csarnokában a rengeteg kincs közt egy Smaug nevű sárkány is tanyázik. Kalandjuk során Bilbó véletlenül „ráakad” egy gyűrűre is, amelyről egyelőre csak annyit tudunk meg, hogy láthatatlanná teszi azt, aki ujjára húzza. Később ez a gyűrű lesz az Egy gyűrű, amely sok bonyodalmat okoz Bilbó nevelt fiának, Frodónak és barátainak (erről szól A gyűrűk ura).   

A filmnek számos hibája van. Kezdjük az apróságokkal. Például van benne negédesség. Radagast, a bolondos erdőjáró mágus figurája ugyan lop néha mosolyt az arcunkra, és a gyerekek is imádni fogják, ahogyan bohókásan minduntalan belekancsalít a kamerába, de az talán már csak hat éves életkor alatt nem tűnik túlzásnak, ahogy egy beteg sünike életéért küzd, de még a nyuszik húzta szánt is erős túlzásnak érezzük. Emellett ott van a trollok jelenete, illetve a goblinokkal folytatott csata, ahol Jackson humora ugyancsak vakvágányon robog és mintha egy Disney-filmet látnánk (akinek filmjeit Tolkien mellesleg szívből gyűlölte). Az egésznek mintha nem lenne tétje. És most nem a deus ex machinaként itt is – mint ahogy A gyűrűk urában is – megjelenő sasmadarakra gondolok, ez nem Jackson hibája, hanem arra, hogy a csatáknak nincs valós súlya. Jackson klasszikussá vált trilógiáját nézve a legtöbb embert fojtogatta valami valós veszélyérzet, amely egyrészt a komolyan előadott párbeszédeknek volt köszönhető, másfelől a csaták brutális ábrázolásának. Itt az érzés, amely azt eredményezi, hogy a moziból kijőve légkardozunk, mint egy kisiskolás, csak foltokban jelentkezik. Talán mert ott a szereplőkön kívül voltak más élő szereplők is. Például statiszták. A hobbitban nincs egy goblin, akiről elhinnénk egy percre is, hogy valódi, csak azt látjuk, hogy a szereplők a kék vászon előtt bináris kódokkal hadakoznak. Jackson 2012-ben még egy egyszerű ebédelést és elmosogatást is CGI-mérnökökkel vezényel le (ugyanakkor arra képtelen odafigyelni, hogy a törpök magassága Gandalfhoz képest ne ingadozzon). 

És mindezeket megfejeli, ha nem volna elegünk már így is, az új technika. Most belemehetnénk, hogy az eddigi másodpercenként 24 képkocka helyett 48-at látunk, és hogy erre miért volt szükség (a gyors kameramozgásnál elmosódott eddig a 3D kép), de felesleges. Belemenni is, meg ez a technika is. Eleve bármi, ami 3D-ben van, művi lesz. Ásítva nézzük a háromdimenziós fáklyatüzet, mert tudjuk: ilyen a valóságban nincsen. Nem attól lesz hiteles a történet, hogy kidomborodik a vászonról. Ráadásul dollármilliókból sikerült előállítania Jacksonnak, hogy olcsónak nézzen ki a filmje. 

Innen szép nyerni. Ugyanis A hobbit: váratlan utazás hiába néz ki undorítóan, amikor nem harcolnak, mint egy tévéfilm, amikor pedig igen, mint egy számítógépes játék, hiába tartalmaz olyan gegeket, amik közben az ember csikorgatja a fogát, végül minden jóra fordul. Az alkotók tehetsége végül, mint a mesében, győz a hibákon és a nézőt végül csak beszippantja a mozi. Elsősorban Tolkiené az érdem, hiszen a története, a szereplői, a világa mind izgalmasak. Neki valóban volt humorérzéke. Jackson és írótársai is érdemelnek dicséretet, nagyjából egyben tudják tartani a sokszereplős filmet (még ha az első negyvenöt perc karcsúsítható lett is volna), néhol a már szokásosnak mondható távolba néző bombasztikus monológok nagytotálokkal összevágva is hatnak a nézőre, végül – ha nehezen is, de – összekaparnak valami tétet, motivációt, mondanivalót. Ami ezeken is túltesz, és mindenképp érdemessé teszi a filmet a figyelemre és a franchise rajongóinak további bizalmára, az a főszereplő. A mindig kiváló Martin Freeman az a színész, akinek Zsákos Bilbóként minden rezdülése hiteles. Amikor pedig A gyűrűk urából oly jól ismerős Gollummal találkozik, és kitalálóst játszanak életre-halálra, az valóban hátborzongató. Andy Serkis, mint mindig, szerencsére most is próbálja ellopni a show-t, Zsákos Bilbó azonban nem hagyja magát. Martin Freeman eddig soha nem látott arcát mutatva váratlanul varázsolja el a mese mindenek ellenére kitartó nézőit. Várjuk a folytatást.