Revizor: Ha már Peer Gynt és zene, akkor elsőre mindenki Grieg szvitjére gondol. Eleve elvetettétek, hogy átemeljetek belőle bizonyos motívumokat?
 Matkó Tamás |
Matkó Tamás: Eszünkbe se jutott. Maga az előadás sem olyan, hogy bármilyen módon kapcsolódjon Grieg zenéjéhez. Engem nem is érdekelt volna az egész, ha az alapján kellett volna írnom valamit. Sokkal érdekesebb volt a nulláról elkezdeni. Télen fölhívott Ascher Tamás, hogy a Peer Gyntöt rendezi, írjak hozzá zenét. Hogy még nem tud semmit, de beszéljünk. Két hónap múlva találkoztunk, és annyit mondott, hogy „gomolyagok lesznek a színpadon, ahhoz kéne zene”. A gomolyagok volt az első. Annyira lelkesen és plasztikusan beszélt arról, amit már látott maga előtt, hogy úgy voltam vele, ez biztos jó lesz. A zenét gyakorlatilag a rendezéshez csináltam: láttam, hogy mi történik a színpadon, és ez indukálta a zenét. Ami egyébként teljesen eklektikus, nem egységes, nincsenek visszatérő motívumok, nincs a főhősnek saját zenéje, hanem a különálló jelenetekhez különböző világú zenék társulnak. Tehát egy-egy visszatérő zenét leszámítva, alapvetően nem a motivikus összefüggések dominálnak, sokkal inkább „lokális” érzetek jellemzik a zenét, akárcsak a színpadképet.
R: Nettóban szerinted mennyi zene van a három óra alatt?
MT: Elég kevés, nem uralja az előadást. Szerintem sokan észre sem veszik, hogy van. De ha nem lenne, azt biztosan észrevennék.
R: A filmzenére szokták azt mondani, hogy akkor jó, ha nem tűnik föl. Érdekes, hogy épp egy ilyen miatt kaptál jelölést. A kritikusoknak feltűnt és tetszett.
MT: Természetesen örülök, ha bármilyen szinten sikerül élményt szerezni egy hallgatónak, de ha ismerősökkel találkozom, véleményformálások helyett inkább a sör örömeit élvezve beszélgetünk izgalmasabb témákról. Kritikákat pedig nem nagyon olvasok, ezért nem derült ki számomra, hogy szakmai körökben mekkora sikere lett akár az egész előadásnak, akár a zenének.
R: Akkor nem a kritikáról fogunk most beszélgetni, hanem a zenéről. Amúgy miért nem olvasod?
MT: Nincs ebben semmi tudatosság, egyszerűen nem érdekel. Volt, amikor olvastam, de többnyire üres, semmitmondó dolgokat írtak. Nem az jött le, hogy valaki megnézett egy előadást, aztán elgondolkodott rajta, leírta és közzétette. Vagy eleve agyondicsértek valakit, akár egy egész produkciót, vagy teljesen elvágták. Másrészt a kritika egy „végterméknek” a prózai tálalása a közönség számára. Az végtelenül hiteles és érdekes lenne, ha egy kritikus egy munkafolyamatot végignézne, és naplószerűen összefoglalná a tapasztalatait. De hát ilyen nincs.
R: Nem csak írtad a Peer Gynt zenéjét, de végig is játszod az előadást. Ezt szereted?
MT: Nagyon élvezem ezt csinálni, különösen azért, mert nincs zenekar, teljesen egyedül lehetek, ami végtelen szabadságot ad. Azt csinálok előadásról előadásra, amit akarok.
R: Változtatsz is?
 Jelenet a Peer Gynt című előadásból |
MT: Igen. Nem visz előre, ha kétszer ugyanaz a dolog történik meg. Legalábbis engem az nem nagyon érdekel. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy minden este össze-vissza improvizálok. De ha egy színész például olyasmit csinál, amit eddig nem, akkor én attól annyira jól érzem magam, hogy én is megyek utána, én is teszek hozzá valamit. Ascher támogatja és szereti, hogy nem mindig ugyanazt játszom, sőt kifejezetten örül neki.
R: A színészek is örülnek?
MT: Aki észreveszi, az nagyon hálás ezekért a pillanatokért. Nyilván nekik is jó, mert olyasmi történik velük, ami az előző előadásokban még nem, és ezt tudják tovább vinni egész este.
R: Ilyesmi volna a színházcsinálás lényege, azt hiszem.
MT: Lehet. Bár nincs erős elképzelésem arról, hogy hogyan kellene színházat csinálni. Én nem tudom máshogyan. Ezért nem mennék valahová darabokat vezényelni, azt a fajta robotmunkát nem tudom elképzelni. De vannak emberek, akiknek meg az megy jól.
R: Miket írsz még a színházi zenéken kívül?
MT: Otthon csinálom a saját dolgaimat. Bizonyos darabok papírra kerülnek, mert igényem van rá, hogy leírjam, de egyelőre fogalmam sincs, mi lesz ezeknek a sorsa. Tulajdonképpen érdektelen is, hiszen már megszülettek, le vannak írva. Ha úgy adódik, hogy van lehetőség és hely – a FUGÁ-ban szokott lenni –, akkor többen összeállunk, megszervezzük az előadókat, és eljátsszuk ezeket a darabokat.
R: Ezek milyen zenék? Nem a műfajra vagyok kíváncsi, mert úgy sejtem, elég nehéz volna behatárolni.
MT: Erre mindig ugyanúgy, de mindig más miatt nem tudok jól válaszolni. Leírom, ha valami eszembe jut. Hallok valamit az utcán, a forgalom változó sűrűsége, ahogyan mennek az autók, a hangok és a szünetek váltakozása… ez mind végtelenül inspiráló. Ha valami épp fejbe vág, abból csinálok egy darabot. Ezek azok a dolgok, amelyeket az ember azért csinál, mert szeret élni. Imádom a hangokat, ahogy egymás után áramlanak, és jó néha meghatározni, hogy milyen módon sorakozzanak. Ha ezekből van is koncert, akkor ott van az a négy ember, akit ez érdekel. Ez nem egy tipikusan populáris műfaj.
 Polgár Csaba a Peer Gynt című előadás címszerepében |
R: Azt vettem észre, hogy az utóbbi években a színházak körül újra kialakult egy zeneszerzői kör. Legutóbb a ’70-es, ’80-as években volt ez ennyire konkrét: Selmeczi György, Melis László, Darvas Ferenc, Dés László, Presser Gábor… Aztán egy ideig nem voltak ennyire egyértelműen színházi zeneszerző-arcok, csak egy-egy ember. Most megint van egy fiatal generáció: rajtad kívül Kákonyi Árpád, Darvas Benedek, Bella Máté, Puskás Péter, Márkos Albert, Dinnyés Dániel nevét lehet mindig olvasni a színlapokon. Szerinted miért?
MT: Egyszerű. Anyagi válság van. Ezt még megfizetik.
R: Jó, de nem tud mindenki színházi zenét írni.
MT: Ez nem csak tudás kérdése. Sok mindenki tudna, de valahogy mi kerültünk bele, valakinek szóltak egyszer, és benne maradt. Én Debrecenben az Adyba jártam, drámatagozatra, mindig is volt közöm a színházhoz. Aztán Pesten a zeneakadémiai évek alatt ez teljesen megszűnt, és érdekes módon épp a diplomám után kerültem kapcsolatba a HOPPart Társulattal, onnan kerültem az Örkénybe. Van ebben egy adag szerencse is, hogy így alakult. A másik ok, hogy néhány évvel ezelőtt még nem volt ennyi zenés előadás. Ha megnézed az Örkény és a Katona műsorát, amelyek Magyarország vezető prózai színházai, a repertoár nagyobb része zenés.
R: Könnyen dolgozol prózai színészekkel?
MT: Nehezebb azokkal, akik nem olvasnak kottát. Egy nagyobb anyagot hallás után, a hangközök ismerete nélkül megtanítani elég fárasztó. Ugyanakkor, ha egyszer megtanulták, akkor az évekig megvan. Mert színészileg memorizálják. Egy kottaolvasó zenész, ha nem hozza el a kottáját, akkor nem tud semmit. Úgyhogy van ennek előnye, csak a betanítás hosszadalmasabb. És óriási sikerélmény, nekik is és nekem is, amikor negyven-ötvenéves emberek, akik soha életükben nem énekeltek, egyszer csak négy-öt szólamban szólalnak meg. Ők maguk vannak a legjobban meglepve, hogy ilyet is tudnak. Az ilyenekért nagyon szeretem a prózai színházakat. Ha már megy a darab, azt kevésbé szeretem. Elkezd rutinná válni, és épp a közös munka érzete vész el, ami miatt jó volt. Igazából próbálni szeretek.
R: Van különbség a kőszínházi és a független színházi munkák között?
MT: A kőszínházban többet keresek.
R: Ezt leírhatom?
MT: Persze. Nem akarom azt az illúziót kelteni, hogy egy olyan színházi ember vagyok, aki meg is halna a színházért. Annyiban mindenképpen más, hogy a függetleneknél nem repertoárbővítés céljából készül egy előadás, amit majd évekig bérletben játszanak, hanem valakinek támad egy ötlete, és ebből kell közösen kihoznunk valamit. És csak az vesz részt benne, akit érdekel a dolog, nem pedig az, akire ráosztották a szerepet. Ilyen szempontból igazabbnak érzem az egészet. A munka részében azonban nincs különbség. Biztos vicces volt az előbbi pénzes megjegyzésem, de a függetlenek tényleg nagyon kevés pénzből dolgoznak, őket a lelkesedés viszi. Ha már ott vannak, ott maradtak ennyi pénzért, akkor biztosan van valami közös hajtóerő, és ez nagyon meglátszik az előadásaikon.
R: A jövő évadodról tudsz már valamit?
MT: Egyelőre semmi munkám nem lesz. Keresnem kell valami állást. Négy-öt előadás megy tovább az előző évekből, amelyekben játszom is, de új dolog most nincs. Persze bármikor előfordulhat, hogy fölhívnak, hogy „egy hét múlva olvasópróba, azonnal választ kérek”. Meglátjuk, bár én se bánnék egy kis pihenőt. Most repülni tanulok, ősszel meglesz a pilótajogosítványom. Egyelőre egymotoros kisrepülőre, aztán tovább lehet menni kereskedelmi pilótának, azzal munkát is lehet vállalni. Ez is egy gyerekkori álmom, most ez van terítéken. Mindig ott volt belül. Erre is nagy segítség volt a színház, mert drága mulatság a repülés. Ami a színházból bejött, áttettem ebbe. Mácsai Paliról én nem tudtam, hogy neki is régi álma a repülés, ő sem rólam. Úgyhogy, ha továbbra is alkalmaz, elviszem repülni. Minden nehézség ellenére sok jó is van ebben. Leginkább a „nagy” találkozások terén. Nagyon örülök, hogy megismerhettem pár embert, akikkel tényleg érdekeljük egymást. Nem szakmailag, nem hivatásból. Egyszerűen csak létezésileg. És persze Kákonyi Árpival, akivel kölcsönösen segítjük egymás munkáit, nagyon sokat nevetünk magunkon és az egészen, ami felszabadító érzés, ajánlom mindenkinek. De biztos vagyok benne, hogy nekem ez átmeneti stádium. Egy idő után rövidre kell zárni, hogy szép maradhasson. És ilyenkor szokott az jönni, hogy az ember hatvanévesen azon kapja magát, hogy hopp, mégsem szálltam ki…