Kezdjük a napot keretező két táncelőadással: ritkán mutatkozik meg ennyire élesen, hogy egy üres térbe helyezett, néhány jól trenírozott testre komponált, a mindig félrevezető szavak helyett csupán mozdulatokra és zenére kialakuló titokzatos szerkezet mitől válik szerethetővé vagy épp elviselhetetlenné. Tegnap ugyanis két borítékos sorsjegyet nyomtak a kezembe a szervezők: a Hodworks előadásával megütöttem a főnyereményt, Tanya Kabarova és Yael Karavan kettőse alatt viszont csak egy „Sajnos, nem nyert” feliratú fecnit gyűrögettem egyre kedvetlenebbül. 

Jelenet a Basse danse című előadásból

Hogy a tiszta tánc végtelen lehetőségeket magában rejtő értelmi és érzelmi kalandozás egyszerre tud lenni, arra kitűnő bizonyíték Hód Adrienn idén tavasszal Lábán-díjjal elismert Basse danse című előadása (és újabb távlatok nyílnak, ha gondolatban hozzákapcsoljuk a Vis-a-vis-t, amiért Réti Anna tavaly vette át ezt a fontos szakmai kitüntetést). Tudható, hogy a bemutatót igen hosszadalmas, rögtönzésen alapuló munkafolyamat előzte meg (ehhez meg olvassuk hozzá A pitbull cselekedeteinek részben hasonló elkészítési metódusát – lám, a fesztivál végéhez közeledve, Nánay István kritikus bölcs szavait idézve valóban egyetlen nagy előadássá kezd összeolvadni mindaz, amit láttunk).

A reneszánsz Itáliában népszerű, a címbe átmentett táncműfajról lehet olvasni a neten, ami azonban ennél sokkal érdekesebb, az a négy ragyogó táncos (Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Marco Torrice) és az élőben zenélő és éneklő Mizsei Zoltán közötti elmélyült koncentráción alapuló, mégis végtelenül szabad és nyitott szituációk sorát teremtő párbeszéd. A változatos tempójú, hosszabb-rövidebb jelenetek építenek is narratívát meg nem is, kínálnak is kézenfekvő megfejtéseket meg nem is, arra viszont egyértelmű a válasz, hogy Hód Adrienn hozott-e ajándékot Szegednek vagy sem.

Jelenet az Alvajárók és a hét főbűn című előadásból

Ahogy a Derevótól elszakadt Tanya Kabarova és Yael Karavan is csomagokkal felpakolva érkezett: a karórám szerint hatvan perces, ám belső időmérőm szerint inkább napokig tartó naiv és édeskés produkciójuk magába sűrítette mindazt, ami miatt a kortárs táncnak a puszta nézése is képes fizikai fájdalmat okozni a közönségnek. Az Alvajárók és a hét főbűn című előadásban nagyon meglepő módon alvajárókkal és a hét főbűnnel szembesülünk: az előbbiek táncolják el az utóbbiakat, melyek tépőzárral precízen ellátott papírdobozokban megadóan és tehetetlenül várják sorsukat. 

Mert azért azt ugye 2012-ben senki sem gondolja komolyan, hogy a haragot táncszínpadon úgy kellene megjeleníteni, hogy a két táncos egy a legcsekélyebb feszültséget nélkülöző mozgássor közben és végén pisztolyt szegez a másikra, majd a cédéről bejátszott lövéseffektnél szépen lepuffantja egymást? Ezek után az olvasók nagy értékű fogadást köthetnek arra, hogy vajon a fösvénységet hogy sikerült a színpadon ábrázolni a két alkotónak. Igen, pontosan, az egyikük zsebéből kiráncigált, majd a másikéba begyömöszölt bankóköteggel. 

Ordas és bántó közhelygyűjteményt láttam a Régi Zsinagógában, ami attól vált igazán fájdalmassá, hogy alkotóiban fel sem merült a kétely: jól érzékelhetően komolyan gondolták minden elemét. Az öniróniát nyomokban sem tartalmazó előadás emléke pontosan úgy enyészik el, ahogy a záró képben a közönség első sora felé elmélyült arccal fújt szappanbuborékok. Nyomtalanul.

Jelenet a Szellemjárás című előadásból. Fotó: Révész Róbert (A képek forrása: MASZK Egyesület)

Sajátos nyomvadászatra invitáltak a helyspecifikus projekt harmadik kiválasztott csapatának, az Utcaszínházi Alkotóközösségnek a tagjai. A Petőfi sugárút 52. szám alatti, kereken százegy éves ház nyilvános tereit lakták be Simon Balázs commedia dell’artés maszkok mögé rejtőző játszótársai, így keresve a hely szellemét. Mint a Kritikus szekció előző napi ülésén elmondta a rendező: a meglehetősen nehezen megnyíló lakókkal interjúkat készítettek a társulat tagjai, hogy aztán a kopottas járólapokon heverő anyagot színházzá alakítsák, megváltoztatva és elemelve azokat a momentumokat, melyek újramondása érzelmi sérüléseket okozna a közösség tagjaiban.

A koncepció hangzatos és jóhiszemű, a végeredmény azonban több mint felemás. A gangos ház földszintjén egymás mellé szorulva ácsorogni majd’ ötven percen keresztül, s azt hallgatni, ahogy álarcos figurák hangosan nyivákolva, röfögve és visítva beszélgetnek egymással majdhogynem teljesen érdektelen témákról, ez bizony több mint fárasztó. Értem én, hogy ennyit sikerült összekapirgálni a lakóktól, de a színházcsinálónak ilyenkor kellene előlépni és a soványka anyagot felhizlalni. 

Nem csak szó szerint mozdul meg valami akkor, amikor a fiktív lakógyűlés résztvevőiként leterelnek minket az udvarra, az utcaszintre. A közös kassza körüli perlekedés az egyetlen valódi színházi jelenetre fut ki: a Magyar Köztársaság (az mi?) nevében a ház nagyobb lakásait szétdarabolják kisebbekre, majd közös fürdőszoba-használatra kényszerítik a szomszédokat. Csúz Lívia és Lipka Péter egy hosszú deszkával terel ki minket a térből – végre a saját bőrömön érzem a falakban rejlő szomorúságot. Hirtelen búcsú az omladozó vakolattól, irány a hátsókert, néhány négyzetméter fű és fa és virág. Nyilvánvaló, hogy egyenesen a Paradicsomból idereptetve.