Proton Színház: Szégyen / Wiener Festwochen 2012
2012.06.14.

A J. M. Coetzee regényéből készült legújabb Mundruczó-opusznak két fontos erénye van. Az első, hogy szorosan ragaszkodik az eredeti szöveghez, a második, hogy nagyvonalúan maga mögött hagyja azt. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Bár a Nobel-díjas J. M. Coetzee Szégyen című regénye egy meghatározott korszakról szól és egy bizonyos helyszínhez kötődik – az apartheid utáni, új helyzetét óvatosan tapogatózva felmérni próbáló Dél-Afrikához –, a benne tárgyalt témák korántsem lokális érdekűként tételeződnek. Dióhéjban: az ötvenes évei elején járó egyetemi tanár, David Lurie savanyú és unalmas, de azért még épphogy elviselhető élete egyik pillanatról a másikra összeomlik, amikor egy tanítványával kezd viszonyt. Ez önmagában persze senkit sem érdekelne, csakhogy a lány ügyet csinál belőle, tárgyalás, felfüggesztés, nyilvános és személyre szabott megaláztatások sora vár a tanárra.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Hogy aztán ez utóbbi valami bizarr kálvária keretében folytatódjon és elmélyüljön: a férfi egyedülálló, leszbikus lányához, Lucy-hez költözik vidékre, ahol természetesen nem az egyetemi stúdiumokból ismert vadregényes tájjal találkozik, hanem véres, barbár világgal kell megküzdenie nap mint nap. Egy csapat fekete fiú a szeme láttára erőszakolja meg lányát, őt is durván bántalmazzák: az életet ezen a ponton kell újrakezdeniük közösen vagy külön-külön, de előtte még választ kell adniuk a legalapvetőbb kérdésre, vagyis hogy mi értelme is van a létezésüknek ezután, a mindent megváltoztató trauma messzire nyúló árnyékában.

Mundruczó Kornél új előadása – tegye fel a kezét, aki meglepődik – a megerőszakolási jelenettel kezdődik. Az Ágh Márton hiperrealista terének mélyén az ágyból félmeztelenül, álmosan felkászálódó Lucy-t (Láng Annamária) a koszlott szobába betörő, göndör, fekete afroparókát viselő férfiak módszeresen megalázzák és brutálisan megkínozzák. A hosszú, nagyon hosszú bevezető képsorok megadják az alaphangot: a látványosan művi vendéghajjal ellátott fickók erődemonstrációt tartanak, példát statuálnak a kiszolgáltatott fehér lányon, aki a brutális jelenet végére kivert kutyaként szűköl egy ketrec mélyén. 

A Wiener Festwochen nézőterén már ekkor mozgolódás és halk méltatlankodás kezdődik – s alighanem ez történik a többi koprodukciós partner, Avignon, Brüsszel, Poznań, Berlin, Róma és a Trafó közönsége körében is –, néhányan nem bírják az erőszak látványát, azt pedig talán még kevésbé, amikor a jelenet végén a szereplők vádlón (?), kétkedve (?), közönyösen (?) bámulnak ki ránk. Igen, ránk, akik nem tehetünk semmiről, akik nem tettünk semmit, miközben egy fiatal lányt egy vad horda éppen a magáévá tett. Persze, mit is kellett volna csinálnunk, mi csak színházban vagyunk, nyugtatgatjuk magunkat, de ahogy kényelmesen hátradőlve vagy épp összeszorult gyomorral nézzük a jelenetet, önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy vajon ugyanígy elfordulunk majd, amikor a színházteremből kijőve valami nagyon hasonlót látunk a következő utcasarkon?

Lehet erre legyinteni, lehet azt mondani, hogy patetikus és didaktikus a megközelítés, de hát a valósággal, és annak is a kegyetlenül hétköznapi változataival megrögzötten foglalkozó Mundruczó megint ugyanazt a kérdést feszegeti, azaz a mi felelősségünket firtatja. Például amikor Lucy, vagyis akkor már Láng Annamária a közönséghez fordulva, az ott ülő ismerősöket néven nevezve kérdezi, hogy megvédik-e majd, amikor szüksége lesz rá? Vagy amikor Bev, azaz Monori Lili egy Miska nevű kutyát kínál fel nekünk eladásra, egyre olcsóbban, majd amikor senki sem jelentkezik, közli, hogy megöli a jószágot? (És az már Monori megfejthetetlen színpadi lényéből következik, hogy egy másodpercig sem kételkedem benne, hogy tényleg megteszi.) 

A két és negyed órás előadás – Brecht legnagyobb dicsőségére – minden pillanatban személyes állásfoglalást, kritikus hozzáállást követel a nézőtől. Mintha csak a jogi esetek egy epizódját látnánk élő egyenes adásban, ahol azon sem lepődnék meg, ha mondjuk, szavaznunk kellene a folytatást illetően: amikor például az erőszak után teherbe esett Lucy az apjának (és nekünk) egyszerű üzleti tranzakcióként beszél a fekete Petrus (Rába Roland) cinikus, mert kézenfekvő házassági, egyben birtok- és háztartásegyesítési ajánlatáról, muszáj (volna) véleményeznünk a történteket. 

Ahogy az előadás felfogható David Lurie bizarr tanulási-tanítási folyamataként is: az angol romantika, Wordsworth és társai közepesen nagyhírű szakértője alól egyszeriben kirántják a talajt, amikor – a könyveiből jól ismert eszmékkel összhangban – villámcsapásszerűen (hogy máshogy?) beleszeret egy lányba. A szereplők mintha a tanár Lurie-t okítanák arról, hogyan kell, hogyan lehet (túl)élni: szempontokat, érveket kap, melyek között képtelen dönteni. Bev a gondoskodásról, a szeretetről prédikál neki a maga drasztikus módszereivel, Lucy a tavi költők biztonságot nyújtó köteteitől megfosztott sivár világba vetettségről beszél neki, Petrus pedig az évszázadok óta elnyomott sorban élők fortyogó indulatával kerekedik fölül rajta. Zsótér Sándor a saját útját kutató tanárember alakjában a tétova, sodródó, a magány és kívülállás bélyegét mindörökké a homlokán viselő Jedermannt mutatja meg. 

Zsótér Sándor és Wéber Kata. Fotók: Ágh Márton. A képek forrása: Wiener Festwochen
Zsótér Sándor és Wéber Kata. Fotó: Ágh Márton (A képek forrása: Wiener Festwochen)
Mundruczó és az előadás dramaturgja, Petrányi Viktória ezúttal sem eredendően dramatikus alapanyaghoz nyúlt: Coetzee szenvtelen, az ítélkezést eleve kizáró stílusa tökéletesen adekvát a rendező könnyen azonosítható színpadi világával. Az elhangzó szöveg jelentékeny része közvetlenül a regényből származik (és nem csak a dialógusokból, l. a szereplők epikus színházba illő bemutatkozását: „ötvenkét éves vagyok, elvált és a velem korú férfiakhoz képest egész jól megoldottam a szex problémáját” stb.), s a színvonalas szépirodalmi szöveg hangsúlyos jelenléte kifejezetten előnyére válik a produkciónak (ami korántsem volt elmondható például a legutóbbi, Nehéz istennek lenni című vállalkozásukról – az előadásról szóló kritikánkat l. itt a szerk). Az újonnan beiktatott epizódok pedig mintegy tovább írják a regényt, amikor hol még kíméletlenebbül fogalmaznak, máskor meg épp ellenkezőleg, az abszurdig és a nevetségesig fokozzák a látottakat. Mint amikor a Lurie bukását előkészítő tárgyaláson vagy fél tucat liga és szövetség nevét sorolják, melyek tagjai egyletük nevéből következően biztosan nem pártatlan megfigyelőként kívánnak részt venni az ülésen, vagy amikor az iskola diákjai egy tudományos ülésszak precizitásával értekeznek arról, hogyan lehet azonnal felismerni a négereket.

A regény lényeges szereplői a kutyák, azok az állatok, akiket az apartheid vége után elmenekülő több százezer fehér hagyott maga mögött, akiket annak idején a feketék ellen képeztek ki, és akik a lassacskán újrainduló életben nyüszítő, csaholó, harapós mementóként kóborolnak az utcákon. Mundruczónál is ott vinnyognak, vonyítanak a kutyák mindvégig a színpadon, még ha majdnem mindig emberi alakot is öltenek: ideje rájönnünk, hogy már réges-régen nem ők a legjobb barátaink. De akkor kire számíthatunk egyáltalán?
 
Szerző:  J. M. Coetzee, Mundruczó Kornél,  Cím:  Szégyen,  Rendező:  Mundruczó Kornél,  Díszlet, jelmez:  Ágh Márton,  Dramaturg:  Petrányi Viktória,  Zene:  Szemenyei János,  Fény:  Éltető András,  Hang/videó:  Belényesi Zoltán,  Kellék:  Nagy Gergely,  Szereplők:  Bánki Gergely, Katona László, Láng Annamária/Tóth Orsi, Monori Lili, Székely B. Miklós, Szemenyei János, Wéber Kata, Zsótér Sándor,  Koprodukciós partnerek:  Wiener Festwochen, Festival d’Avignon, KunstenFestivalDesArts, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Malta Festival, Hebbel am Ufer, Romaeuropa 2012.