Ráadásul minél komplexebb az eredeti mű, annál reménytelenebb a vállalkozás.
Kémeket üldöző kémek, ügynököket lehallgató ügynökök, félelem, bizalmatlanság és paranoia – kedélyes hely lehetett a brit titkosszolgálat a hetvenes évek elején. Felmerült ugyanis a gyanú, hogy a londoni titkosszolgálat legfelső szintjein „vakond” lapul, aki a brit hírszerzés legkényesebb információit játssza át a szovjeteknek, fontos akciók meghiúsulását és a világ különböző tájain bevetett ügynökök halálát okozva ezzel. A történetbe akkor kapcsolódunk be, amikor a rothadás annyira elérte a szervezetet, hogy mindenkit kirúgtak, aki sejtette a vakond létezését, így egy ugyancsak ezen okból eltávolított régi kádernek kell a többek közt általa kiképzett szolgálat embereinek eszén túljárnia és az ügyet felgöngyölítenie.
A második világháború utáni Anglia egyik legfontosabb traumájának a birodalmi státusz elvesztéséből fakadó frusztrációt szokták tartani, hiszen a több kontinensen található gyarmatok igazgatásából nagyjából egyetlen szigetre korlátozódó uralom maradt nekik. A régi hatalom illúziójában tévelygő titkosszolgálatokat sokan a brit társadalom tudatalattijának tekintik, ahol elraktározódtak a feldolgozatlan, ám a világpolitikai tények által elnyomott nagyhatalmi vágyak, reflexek és gondolkodási sémák. A (hideg)háborúban a két nagy szuperhatalom között Nagy-Britannia immár csupán fényes múltjának emléke révén vett részt a játszmában: amint a Suszter, szabó, baka, kémben is kiderül, Londonra még a szovjeteknek is csak az amerikai információk balga közvetítőjeként van szükségük.
 Jelenet a filmből |
John le Carré-nak, a film alapjául szolgáló könyv írójának mesteri kémregényei erre a közegre világítanak rá, és művei épp attól érdekesek, hogy nem csak a sikeres vagy kudarccal végződő akciókat mutatják meg, hanem megpróbálják megérteni a játszmákban részt vevő figurákat és az őket működtető ideológiákat, neveltetésből és társadalmi helyzetből származó meggyőződéseket is. Amint azt le Carré egy valódi árulóvá lett kémről szóló tanulmányában le is írja, a rendszerbe kerülő emberek legnagyobb része megáll pszichikai és ideológiai fejlődésében, mondhatni örök gyerek marad. Amint a titkosszolgálatok részévé válsz és elsajátítod a szabályokat, megszerzed az eszközöket, az egész egy véresen komoly, de hermetikusan zárt játszóházzá változik, ahol a saját rendszerbe vetett hit legkisebb megingása, a taposómalom szükségességével kapcsolatos legkisebb kétely is a vesztedet okozhatja. Így aztán a külső világ változásait és hatásait kizárva működteted a gépezetet, amelynek leállása nemcsak világképedet, de saját léted értelmét is szétzúzná.
Mindezek mellett ebben a maximálisan bizalmatlan közegben az a fura helyzet állt elő, hogy nagyon hasonlóan kiképzett ügynökök álltak szemben egymással, ráadásul az átállásoknak köszönhetően a felek által használt módszerek, eszközök, technikák kölcsönösen ismertek voltak. Így aztán az egymás kijátszására bevetett trükkök tömkelege ellenére szinte lehetetlen volt a győzelem, mert mindkét fél nagyjából tudta, hogy mire kell számítani a másiktól. Ezeket a, valamelyest megtörtént eseteken is alapuló sztorikat olvasgatva az az érzésünk, hogy a védendő információk és megoldandó problémák nagy részét maguk a titkosszolgálatok hozták létre, önmaguk létjogosultságának igazolására.
 Gary Oldman |
A konkrét történetektől függetlenül elsősorban erről az állapotról szól lenyűgöző éleslátással le Carré kémregényeinek majd mindegyike. Éppen ezért ezekben a sztorikban kevés az ügyességen, erőn vagy gyorsaságon alapuló látványos akció: a Suszter, szabó, baka, kém például szinte teljes egészében különböző helyszíneken zajló beszélgetésekből áll, amelyekben korábbi találkozások apró részleteire derül fény, időpontokat, adatokat egyeztetnek, bizonyos figurák viselkedését, reakcióit elemzik. Ezek során néha felelevenítenek ugyan egy-egy fotogénebb eseményt, de a szöveg nagy részében iratok átvizsgálásáról, információk tanulmányozásáról van szó.
A megfilmesítés tervezésekor a műfaji film kreatív újragondolásában az Engedj be! című vicces, ironikus, mégis ízig-vérig vámpírfilmmel komoly érdemeket szerzett svéd Tomas Alfredson került a rendezői székbe. Ebben a produkcióban viszont már valószínűleg nem adatott meg neki a műfaj újragondolását lehetővé tevő alkotói szabadság, így legnagyobb problémája az lehetett, hogy miként tegye érthetővé a rengeteg szereplőn és idősíkon álló szövevényes történetet úgy, hogy közben minél több filmszerű, élvezhető pillanatot csempésszen a moziba. Az első feladat azért nem könnyű, mert sajnos az adaptációkban megszokott egyszerűsítés itt nem megoldható: a sztori megértéséhez legalább tizenöt kulcsszereplő nevét és arcát kell megjegyezzük és összekötnünk kb. tíz év szövevényes eseményeivel. Az idősíkok közötti eligazodáshoz egyetlen vizuális könnyítést alkalmaz a rendező azáltal, hogy a főszereplőt (Gary Oldman remek alakítása) a saját szervezete elleni nyomozás legelején optikushoz küldi, ahol kicserélik a szemüvegét: múlt és jelen közti különbségtételhez elsősorban ezt kell figyelni.
 Colin Firth (A képek forrása: PORT.hu) |
A sok adat és információ begyűjtése és sorolása közben két hangsúlyos jelenet visz színt az események láncolatába, a Brünn közeli erdőből Budapest belvárosába áthelyezett lövöldözés és az isztambuli beszervezési kísérlet. Ezeknek a pillanatoknak a lassúsága, kimódoltsága oldani próbálja a film nagy részére jellemző információs túlterheltséget, azonban ebben a szövetben fárasztónak, unalmasnak hat, hiszen mire ide elérünk, nyilvánvaló, hogy nem ez a sztori tétje: ezekben a hatalmas szervezetekben az egyének (és főleg azok érzelmei) egyáltalán nem számítanak.
A történetet és főleg annak mélységeit, tágabb történelmi és társadalmi vonatkozásait a párbeszédeknek kellene feltárniuk, ám az adaptáláskor nélkülözhetetlen rövidítések ezt nem teszik lehetővé, így aztán pusztán az események láncolatát tudjuk belőlük összerakni (bár a regény előzetes ismerete nélkül ez is meglehetősen nehéz feladat). Az élvezhetőséget ezzel szemben az akcióknak kellene adniuk, amelyekből amúgy is kevés van, ráadásul ezek sem túl látványosak. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy még ezek az „akciók” is pusztán egyes résztvevők elbeszéléseiként jelennek meg, a forgatókönyvíróknak és a rendezőnek viszont nem volt elég fantáziája ahhoz, hogy ezeket újragondolják, és a könyvtől jobban eltávolodva azokat komplexebb jelentések hordozóivá tegyék. Pedig a ’79-es BBC minisorozat jó példával szolgálhatott volna, hiszen ott – természetesen a hosszabb formátum által kínált többletlehetőségek révén is – sikerült mind az akciókat lélegzetelállítóan izgalmassá, mind a párbeszédeket karakterjellemzésre alkalmassá tenni.
Így aztán az új Suszter, szabó, baka, kém az azonos című regény egyszerű illusztrációjává válik, amelyben arcot kapnak a szereplők és megelevenednek a helyszínek. Ha azonban valaki nagyon szereti a régi autókat, a hatvanas évekbeli brit divatot és a távolságtartóan kifinomult angol kommunikációt, a remekül megteremtett atmoszféra révén élvezni fogja a filmet. A többiek azonban vagy a hosszú és gyors adatsorolást, vagy a kínosan lassú érzelmi jeleneteket fogják unni. Rossz esetben mindkettőt.