A Lenkei úti volt díszletgyárból alakult külvárosi művészeti inkubátorban, kortárs művészeti központban, a SÍN-ben rendezett harmadik Gesztus Fesztivál újra a szokásos arcát mutatja: a táncos-zenés-képzőművészeti kínálat ismét változatos, a gyermekbetegségeket (a késői kezdéseket és a permanens csúszásokat) viszont lassan nem ártana elhagyni.
Ilauszky Tamás „kő-mozijában” a kerekded márványszobrocskákat megvilágító fényforrás mozgatásával a különböző szögekben falra vetülő árnyékokkal kísérletezhetünk, a Hints Projekt fából készült, aprócska imamalmát tekerve reménykedhetünk, hogy valóban beindul a beígért effektus, a pozitív gondolatok szabad áramlása – a szkeptikusabbaknak a placebóhatás is jól jöhet –, Németh Hajnal meg nem történt emlékekből épült oltára mellett pedig elábrándozhatunk, melyik képzeletbeli forgatókönyvet kellett volna becserélni igazira. Ez utóbbi installáció egészen különleges, egyszerre nosztalgikus és ironikus, szellemes és szomorkás, alkotója sokszoros idézőjelek közé teszi a fikciót és a realitást egyaránt, és elgondolkodtatja látogatóit az identitás képlékenységéről és sokarcúságáról. A száraz virágokkal szegélyezett oltár körül két hosszú sorban üvegek sorakoznak, melyek meg nem történt események relikviáit rejtik. Az üvegek mindegyikén felirat: egy maréknyi üveggolyó felett a „Meg nem kapott távolságok” cím áll, egy parfüm a „Meg nem érzett illatok” címet kapta, néhány színes jegyzetfüzet fölött a „Meg nem tartott gyerekkori barátok” címet olvashatjuk. A legérdekesebb viszont, hogy ezekből az elmaradt, sokszor csak vágyképként élő élményekből mégis összeáll egy élet, egy tudatosan létrehozott fiktív személyiség képe, melyben feltehetően önéletrajzi elemek is keverednek, csak a komplexitás, és a néző teljes zavarba ejtésének kedvéért.
 Teatr Bretoncaffe: Slam in |
Az este két táncelőadását, Nagy Zoltán és a lengyel Teatr Bretoncaffe darabját a verbalitáshoz való játékos viszony köti össze. Nagy Zoltán – Milorad Pavic Kazár szótára ihlette – előadásában, a Brankovic könyvtárában a színpad hátterében, egy hatalmas vásznon szavak futnak véletlenszerűnek tűnő sorrendben: hogy bármiféle asszociációs hálót húzunk-e köréjük, csak rajtunk múlik, de a mozgás és a szavak között nem egyszerű megosztani a figyelmet, előbb-utóbb dönteni kell, mi kapjon előjogot, a végtelen szóhalmaz vagy a háromszög-csatákat vívó táncosok. A szereplők hármasát – a két apró, izmos termetű táncosnőt, Kopeczny Katát és Sebestyén Tímeát, és a megtermett, szelíd Lipka Pétert – szenvedélyes, folyton változó és meghatározhatatlan jellegű viszony köti össze, mintha a vonzások és választások a szereplők között minden pillanatban billegnének, átfordulhatnának. A koreográfus magára hagyja a nézőket a nehezen megfejthető kódrendszerben, de ez nyilván tudatos gesztus. A jelentés efféle elbizonytalanítására, többértelműségére a legjellemzőbb kép, melyben Lipka Péter kezéből nevetve és sírva jósolnak a táncosnők, mintha ugyanazok a barázdák egyszer örömöt, máskor tragédiát jeleznének.
 Teatr Bretoncaffe: Slam in |