 Rippl-Rónai József: Karinthy Frigyes |
Centenáriumi év kellős közepén járunk, s bár a Nyugat emlékét idéző programok jobbára eddig sem fantáziátlan kötelező gyakorlatokkal morzsolták ez ünnepi esztendő napjait, a Petőfi Irodalmi Múzeum időszaki kiállítása mégis új szintre emelte a kommemorációt, amellyel a fejedelmi folyóirat előtt tiszteleg az unokák országa. Obligát módon reprezentatívnak szokás jelölni az ilyesfajta tárlatokat, ám ezúttal nem rejlik semminő udvarias oldalgás és ásító tapintat e szó használatában: a PIM megragadta a kínálkozó lehetőséget, s termeibe telepítette kézirat- és fotótárának, s mindahány gyűjtőhelyének sok száz becsét. S még tetézte is vendégjavakkal e kincseket, hisz rögtön az első teremben Rippl-Rónai idekölcsönzött íróportréi sorakoznak a falakon, a tankönyvi illusztrációkról ismertek (Babits, Móricz) és a frissen rácsodálkozottak (pl. a bikanyakú Karinthy Frigyes ábrázolata) egyaránt. Bizonyságául a rokonszenv kölcsönösségének, amely a festőt, e “svihákosan gyönyörű, legelőkelőbb férfit” (mint Ady nevezte), s a művészete mellett kiálló Nyugat szerkesztőgárdáját meghitt közösségbe vonta.
A második kisterem, a kissé közhelyes kávéházi, illetve szerkesztőségi tér főszereplői is az arcképek: baráti művészportrék helyett baráti karikatúrák, bekeretezve, vagy épp márványasztalra skiccelve. S miközben a szerkesztőségi Petrofor kályha láttán az érzékenyebb keblű múzeumi zarándok áthevül, a fanyarabb Lovászy Károly terjedelmes Nyugat-paródiájának fénymásolatán somolyog. Az 1912-es Ugat Nyaffka Margittal és Üsd Milánnal, s Szép Ernő “Dejmek vagyok”-kezdetű selypegésével máig derűs olvasmány, s fényesen igazolja a Nyugat irodalmi foglalásának gyors sikerét, amit a folyóirat ingadozóan alacsony példányszámából, s makacs pénzügyi válságából oly nehéz lenne visszakövetkeztetni.
A lapfenntartás örökös nehézségei, a meg-megújuló filléres krízisek a harmadik terem vitrinjei alól is rendre előkandikálnak, hiszen ez a tér adja a folyóirat történetének sommáját. Az Örkény Színház nagyszerű Nyugat-estje kényszerű rövidítésekkel tárgyalta ezt a remekművekkel ékes, irodalomtörténeti barátságokat felvonultató, ám egyúttal kisszerű civódásokkal, komoly esztétikai és ideológiai viszályokkal terhes epochát. Itt most magukat a leveleket, feljegyzéseket olvashatjuk: a papos Osvát hol udvarias, hol önérzetes sorait, Juhász Gyula sértődött, vidékies tisztelkedéssel zárt levelét, Móricz tervezgetését a “nemzeti koncentráció közlönyéről”, Babits békéltető üzenetét Zsigához, és seregnyi más, kandi megrendüléssel fürkészett irományt. S hozzá vagy kétszáz fotó a falakon, mosolyogni és elhűlni való: csecsemőkori fotográfiák és beállított portrék, rögtönzött csoportképek a feszengő József Attilával és a világfias, s szinte tagbaszakadt Kosztolányival, képek a strandoló Balázs Béláról, a szmokingos Szerb Antalról, s a haldokló Babits megkopaszodott fejéről, síron túli lárvaarcáról. Valamint az ereklyék, a csizmák, tintatartók és szinte felismerhetetlenné roncsolt írógépek, antikizálódott tárgyi maradványai egy korszakos folyóiratnak, amely elhozta a modernitást a magyar irodalom, s az egész magyar kultúra számára.
 Móricz csizmája, Babits írógépe |
Ennek a modernizáló szerepnek az érzékeltetésére tesz kísérletet az utolsó, negyedik terem. A Nyugat és a társművészetek, a színház, a film és a képzőművészet találkozási pontjait, s a Nyugat nagy osztályostársának, Bartók Bélának korabeli ünneplését mutatja e tér, s hozzá az önironizálva nyökögő Nagy Endrét és sok másokat. S a tengernyi kép után, itt kínálkoznak a hangfelvételek: a költőóriások szavalnak, Szerb Antal természetesen aforizál, s Karinthy Frigyes huszadik századi magyar író egyenesen hozzánk intézi szavait. A felvétel jócskán recseg, de a szavak azért csak hozzánk találnak.
A kiállítás 2008. december 31-ig látogatható.
Kapcsolódó cikkünk:
Nyugat 100