Spiró legújabb könyve minden szempontból megfelel a klasszikus realista regény ismérveinek. A fülszöveg tanúsága szerint a szerző egy újságcikkből indult ki, ez a par excellence realista modell: a múzsa egy sajtótudósításban ölt testet, és a sajtót a realizmus megszületése óta a valósággal szoktuk azonosítani (legalábbis vannak köztünk ilyenek). Ugyanitt (a fülszövegben) tesz említést a szerző kutatásairól, melyek egyrészt magára az újságcikkre irányultak, másrészt a korhű részletek felfedésére, kiaknázására. A kutatás maga is realista, sőt naturalista vonás a modern író ábrázatán, szociológusnak is kell lennie, ha a véres (és ez esetben nem metaforikusan véres) valóságról írni akar.

A szerző által emlegetett kutatásnak a Tavaszi Tárlat esetében lett is eredménye, hiszen a regény lapjain érzéki elevenséggel bontakoznak ki a dohányfüstből a figurák – integető káderek, alkoholista párttitkárok, hamis kollégák, érzéketlen feleségek és rettegő barátok –, valamint a színterek – szocialista vállalatok, munkahelyi dolgozószobák, alumíniumtálcás menzák, szűk és kevésbé szűk lakások –, akik és amelyek végigkísérik Fátray Gyulát 1957 tavaszának néhány keserves napján. Ezeknek az alakoknak és tereknek a kísérteties valóságosságát hivatottak növelni azok a politikusok, kritikusok és művészek, akik saját nevükön szerepelnek a regényben, mely így hemzseg az Oelmacher Annáktól, Biszku Béláktól, Marosán Györgyöktől. De nemcsak tőlük, hanem a korabeli Budapest topográfiailag precízen elhelyezett objektumaitól, utcáitól, presszóitól, gyáraitól. Gyanítom, bár erre azért nem mernék megesküdni, hogy a regényben oly jelentős szerepet játszó telefonkönyvek sem légből kapottak, és mindenkinek ajánlom figyelmébe a Magyar Ifjúság és az Élet és Irodalom 1957. áprilisi számait tanulmányozásra, párhuzamosan a könyv olvasásával.

Ez a tomboló realizmus, melyet bízvást nevezhetnénk az igazi szocialista realizmusnak, szolgáltatja a „hősünk” által rótt alvilági körök díszleteit. („Pokoli látomásról”, „kénköves pokolról” olvashatunk.) A mindentudó elbeszélő nevezi „hősünk”-nek Fátrayt, a kommunistaságát hit szerint megélő zsidó kispolgárt, aki nem gondolja, hogy aranyér-műtéte, melynek révén kimarad a forradalomból, tulajdonképpen semmiség ahhoz képest, ami néhány hónap múlva, az említett tavaszon, húsvét környékén vár rá. Úgy tűnik azonban, hogy a megtorlásnak mindegy, ki milyen körülmények között adta vérét azon az őszön.

Spiró regénye letehetetlen. Letehetetlensége nagyrészt annak köszönhető, hogy a letargikus atmoszférában, amelyet a fenti eszközökkel biztosít a szerző, egy nyomozás cselekménye bontakozik ki. Az izgalmat az biztosítja, hogy a nyomozó szerepét maga a naiv és – narratológiai szempontból – szűklátókörű „hősünk” alakítja. Aki egy bizonyos tavaszi napon találkozik saját, amúgy nem gyakori vezetéknevével egy hetilapban. A cikk a név által jelölt személyt és még párakat ellenforradalmi tevékenységgel hoz kapcsolatba. Ennyi elég, hogy Fátray Gyula beinduljon, és az ilyen esetekben egyre szűkülő társadalmi kommunikáció és egyre hatalmasodó belső monológok kíséretében megpróbálja tisztázni magát. Erre először leginkább aranyér-műtéte tűnik a legalkalmasabbnak, de az igazoláshoz szükséges igazolás és egyéb adminisztrációs bonyodalmak rendkívüli módon megnehezítik a dolgát. Nehezebbé válik most tavasszal megszülnie önmagát és új életét, mint amilyen nehéz volt ősszel az operáció utáni első székelés.

Mitől válik mégis ez a regény letehetetlenségében is bosszantóvá? Leginkább sűrű sematizmusai miatt, és ez okból a szocialista realizmus fent még elismerőleg emlegetett kifordított műfaját (az „igazi”) módosítanunk kell – még ha nem is szükséges szószerintivé tenni, eltolni a már nem elismerésnek szánt „szocialista sematizmus” irányába. Az alakok például nem tudnak teljes plasztikussággal kibontakozni a dohányfüstből. Nem baj, ha hősünk felesége, Kati sokszor kiabál, ez még nem ártana a fikció hitelének. De vannak oldalak, ahol az elbeszélő a dialógusban részt vevő szereplőt rövid időn belül háromszor így jelzi: „kiáltotta Kati”. A nők egyébként is általában „felsikoltanak” vagy „sírva fakadnak”. A dialógustól a jellemábrázoláson keresztül a fiziológiai hatások leírására (megszűnő vérkeringés, végtagzsibbadás, őrülten verő szív, szédülés sokadszorra) vagy éppen a hasonlatokra (a terror mint „cápáktól hemzsegő viharos tenger”) is érvényesnek mondható ez a sematikusság. Eco azt írja A rózsa neve előszavában, hogy a regény írása közben attól félt, olyanná válik, „mint a rossz regényíró, aki ha francia szereplőt léptet a színre, efféléket ad a szájába: »parbleu«, meg »la femme, ah! la femme!«”. Kati például, a Tavaszi Tárlat szervezője femme-ságában és sznobságában egy ilyen francia szereplő, de ez többé-kevésbé a többi karakterre is érvényes.

Bár Spiró regényét fenyegeti az „elfranciaszereplősödés” veszélye, a drámai fokozás, az események előrehaladása és azok fordulatai, valamint az abszurd és/vagy érzéki jelenetekben megnyilvánuló mindennapi terror a fenti sablonokat jótékonyan ellensúlyozzák. Például a munkás származású festő kapcába bújtatott lábát szellőzteti, a másikon ott a csizma. Vagy amikor Erzsi néni a menzán nem ad ebédet, „magának nincs”, pedig hősünk éhes. A regény elolvasása után azonban nyilvánvaló lesz, hogy a halál az ebédjegy megvonásával kezdődik. Az élet pedig ott ér véget, ahol végre sikerül megszülni, mint az aranyér-műtét után, hősünknek önmagát.

Vö. Dömötör Ági: Kádártól az aranyér sem ment meg 
"Ha olyat sikerül írnom, amire nem voltam képes" / Kassai Zsigmond beszélgetése Spiró Györggyel 
Benedek Szabolcs: "Ahogy volt, úgy lesz" 
Bazsányi Sándor: Posztszocialista lektűr 
Vári György: Élni akarnak 
Demény Péter: Vágyakozás a nehézségek után