Megalapítja a Sebald-regény teljesen egyedülálló, önéletírásból, útirajzból, kultúrtörténetből és fikcióból kikevert, külön bejáratú műfaját. Ami persze nem jelenti azt, hogy Sebald írásmódja és szemlélete elődök nélküli volna az európai irodalomban, sőt: nagyon is jól látható az irodalomtörténet szövedékében az a törékeny fonál, amely a detektívregény atyja, Poe első francia fordítójától és a nagyvárosi Párizs dalnokától, Baudelaire-től kiindulva összeköti őt Prousttal, Kafkával, Rilkével, Walter Benjaminnal és még sok más szerzővel, és amelynek az egyik szála akár elvezethet a mi Szerb Antalunkhoz is. Ha egyetlen formulában kellene megfogalmaznunk ezt a közösséget, talán azt mondanánk: a XIX. és XX. század fordulójára jellemző polgári, nagyvárosi életben föllelt és abból kitermelt költészet, az először Baudelaire által leírt, majd Benjamin által sűrűn széljegyzetelt flâneur, a kószáló irodalma ez, amikor a romantikus tájkultuszt hátrahagyva az írói képzelet fölfedezi magának a vasúti szerelvények, a pályaudvarok, útszéli kifőzdék és ipari méretű vendéglátóegységek, a nagyszállók és kávéfőzőgépek, a sötét metropolisz-utcák és a kivilágított filmszínházak mélyén rejlő varázslatot, mely persze nem csak felhőtlen lelkesültség, hanem – és ahogy az időben haladunk előre, egyre inkább – megmagyarázhatatlan szorongás, kísérteties szédület okozója is lehet.

Amíg ezekben az időkben Freud fölállítja a mindennapi élet pszichopatológiáját, és mondjuk egy ártatlan szóviccből az apagyilkosság elrejtett vágyára következtet, addig ezek a klasszikus európai művészeten nevelkedett szerzők – a bildungsbürgertum mintapéldányai – a századfordulós pályaudvarok vas- és üvegkonstrukcióiban a régi katedrálisok iránti nosztalgiát ismerik fel, a telefonoskisasszonyokban az antik Moirák örököseit, egy hivatal működésében az istenítéletek mechanikáját látják meg, és olyan megbűvölten olvasgatják az utcákon hivalkodó reklámszövegeket és az újságok apróhirdetéseit, mint régebbi kollégáik a római kori érmék elmosódott feliratait. A szintén ebben a korszakban elterjedő és szárnyra kapó tömegturizmus áldásait pedig nem léha sütkérezésre használják, hanem hogy műveltségük kedves hőseinek, kimagasló műalkotásainak nyomába eredjenek – ahogyan teszi ezt maga Sebald (vagy: a Szédület. Érzés. című könyv narrátora) is, amikor a nyolcvanas években két alkalommal is nekiindul angliai otthonából, hogy Dél-Németországot és Észak-Olaszországot keresztüljárva végére járjon néhány dolognak, melyek épp itt, ezen a vidéken estek meg.

Például ilyen a később Stendhal néven elhíresült Henri Beyle ártatlanságának elvesztése és A szerelemről című művének keletkezése, mely először hozta meg számára a vágyott írói elismerést; Franz Kafka olaszországi útja, melynek legfontosabb állomása egy vízkúra a Garda-tó melletti Rivában; vagy éppen a saját gyermekkora, melynek első éveit a bajorországi Weltachban töltötte, és ahová a kötet utolsó felében egykori emlékei után kutatva visszatér. Ez a három kutatási téma azonban éppúgy nem különül el a kötetben tisztán egymástól, ahogyan Sebald írásaiban nem különül el a kultúrtörténeti reflexió a személyes vallomástól vagy a fikciós elemektől: mintha ugyanannak a spirálnak újra és újra egymásba fonódó körei lennének, melyek titkos középpontjában Kafka Gracchus, a vadász című hagyatékban maradt novellája kísért, és a narrátort időről időre elfogó szédület érzése, melyről ugyan végig nem derül ki, voltaképpen micsoda, a legközelebbi rokonságot talán mégis az Utas és holdvilág főhősének örvény-érzésével mutatja. Mintha a múlt mélységes mély kútjába való betekintéssel járó tériszony, vagy az események, helyszínek és időpontok közötti váratlan összefüggések felett érzett megrendülés lenne ez, mely összefüggésekért persze legalább annyira felelősek az útközben felfedezett sorsszerű, véletlen egybeesések, mint amennyire a témáit és motívumait zseniális arány- és ritmusérzékkel egymáshoz kapcsoló szerző.

Mert aki a múlt után kutatva utazik, az nem csak a térben, hanem az időben is utazik, és aki írók nyomába ered, annak egy idő után az életét is menthetetlenül áthatja az irodalom. Ezért aztán nem szabad meglepődnünk azon sem, ha a regény magányos utazója rendre történelmi személyiségeket, regényhősöket és régen a földbe tett írókat vél megpillantani egy-egy utcasarkon, Stendhal és Kafka észak-olaszországi útjait pedig nemcsak az összeurópai kultúra, de a saját élete tükrében is vizsgálja, és viszont. Ezekben a vizsgálódásokban pedig mindig van valami a detektívtörténetek izgalmából – nem hiába jegyzi meg már Benjamin is, hogy „bármilyen nyomot követ a kószáló, mind valamilyen bűntetthez vezeti” –, s nem csak azért, mert a regény történeteinek főhősei többnyire valami titkolni- és szégyellnivaló dolognak érzik az írást, sőt egész létüket, de azért is, mert a nyolcvanas évekből visszanézve az efféle múltbúvárlatokon, ha csak közvetett formában is, de mindig átsejlik a XX. század nagy történelmi traumáinak szégyenteljes emléke.

A regény központi évszáma 1913, Kafka rivai vízkúrájának éve, és egyben az utolsó békeév, melyet követően kitör az első világháború: mint a narrátor egyik barátja mondja, „abban az évben minden egyetlen pont felé haladt, ahol, mindegy mi áron, de történnie kellett valaminek”. (119.o.) Ennek az utazásnak és ennek az évnek az előjátéka az első fejezet főszereplője, Henri Beyle 1813-as észak-olaszországi lábadozása a napóleoni hadjáratok idejében – és ugyanerre rímel a szöveg legvégén található rejtélyes 2013-as évszám is, mintha ez volna a regényes útibeszámoló megírásának éve, amit egyébként maga Sebald, tragikusan korai autóbalesete miatt, már nem érhet meg. Tőlünk viszont egyáltalán nincsen már olyan messze, s ha Sebaldot követve magunk is végigtekintünk az azt megelőző két évszázadon, szabadjára engedve a tizenhármas számhoz kötődő minden balsejtelmünket, minden bizonnyal minket is elfog majd az a különös szédülés, amely a könyv címét is adja.

Vö. Benedek Anna: Isten hozott a Sebald-labirintusban! 
Bán Zoltán András: Otthon az inkognitóban 
Vajda Mihály: G., a vadász