 Pindroch Csaba és Gesztesi Károly |
Mindennemű ellenkező híreszteléssel szemben a filmvígjáték igen szigorú, mondhatni rigid műfaj, amelynek vastörvényei alól szabadságot vennünk – alkalmazzunk bár filmünkben megannyi burleszk elemet – nem lehet. Ezt a komolykodó tételmondatot azért volt múlhatatlanul szükséges előrebocsátanunk, mivel Koltai Róbert filmjének majd’ mindahány fogyatkozása éppen abból fakadt, hogy az alkotók sajnálatos módon megfeledkeztek a fenti szabályszerűségről. Nem a Horthy-korszak társadalmi valóságának visszatükrözését kérjük számon a Barcikai ősanya és az ivarosi vasutas-vendetta meséjén, sem a magyar falu szociográfiailag hiteles rajzát, s persze úgyszintén nem a kakastollas csendőrként felléptetett Pindroch Csaba függelemsértő hajhosszát. Amit elsőbben hiányolunk e filmből, az a sztori mégoly szeszélyes belvilágától is joggal elvárható logikus történetvezetés. Futkossanak bár a filmben matrica után legyártott népszínmű-figurák és festett cigányok, a történetnek mindvégig követhetőnek kell maradnia. Ám ez sajnos lehetetlen, ha a hevenyészett fordulatokat rendre vakvágányra vontatják az alkotók, s a mind terjengősebb kuszaságot bevégezni hivatott slusszpoént kabátujjból húzzák elő az érdemdús forgatókönyvírók, Koltai és Grecsó Krisztián.
 Koltai Róbert |
Meg aztán másutt is véres a torka ennek a derűfakasztásra szánt kavalkádnak: nem lehet ugyanis csak félig elcsenni az Indul a bakterház sikerképletét. Feltehető ugyan, hogy az évtizedek múltával legendává nemesült film folytatása, vagy puszta megújrázása is egykönnyen kockázatos vállalkozásnak bizonyult volna, ám ez a faramuci adaptáció alighanem az első pillanattól művészi kudarcot ígért. Mert hiába rokonszenvezünk a tehetséges Szabó Kimmel Tamással, egy ivarérett és cselekvőképes fiatalemberhez egyszerűen nem passzolnak a csínyek, amelyek egykoron oly szórakoztatóvá tették az alig kiskamasz Bendegúz kalandjait. S bizony a csínyek is megzápultak az idők során, akárcsak a dicső tévéjátékból félig átemelt figurák.
Aligha csodálható, hogy e tétován nyargalászó történetben elárvultan, s szokott manírjaikra hagyatkozva téblábolnak a szereplők. A fölösen bő zenei körítés, s a tékozló nagyvonalúsággal sorjázó epizódok sem feledtetik a nézővel, hogy a filmben felvonultatott sztárparádé, a fehér bottal hadonászó Hajós Andrással és a rikács üzemmódú Magyar Attilával, a vitézkötéses Jordán Tamással és a sukár LL. Juniorral együtt is terméketlen, mulatságul legfeljebb röpke másodpercekig szolgál.
 Csuja Imre és Egres Katinka |
Csak alig néhány szereplő számára adatik meg a jószerencse, hogy a parttalan ripizés közepette némi emberábrázolással is előhozakodhasson. A nagyszerű Csuja Imrének például, aki a körülményekkel dacolva eredendően művi cigányvajdájából is életteli, szeretnivaló figurát teremt. Vagy Gáspár Sándornak, aki ősz borostájával és delirium tremenses vigyorával egy-két rövidke jelenetben is képes bájosan bumfordi vígjátéki figurát hozni.
A Megy a gőzöst a magyar szórakoztató filmekből alkalmasint elhagyhatatlan bakiparádé zárja. Mosolyogni, vagy pláne nevetni – fájdalom! – e kényszeres záró etűdön sem könnyű, de ez a pár perc legalább akkurátusan meg van rendezve.