Tolnai Ottó: Könyökkanyar / Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, III. Deszka Fesztivál
2009.03.08.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház már többször bizonyította, hogy érvényesen nyúl avantgárd színpadi eszközökhöz. Ezúttal Tolnai Ottó szürreális világa ihletett térbeli installációba helyezett performanszt. SZ. DEME LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

Egyszer jártam egy tárlaton, ahol egy éppen felrobbanó házikót állítottak ki. A művész fakalyibát épített egy eldugott réten, telitömködte fogyasztói társadalmunk mindennapi vackaival, majd az egészet felrobbantotta. Azután összeszedte a maradványokat, és a múzeumi teremben igyekezett úgy függeszteni egymás mellé a lógó faforgácsokat és az eszközök szilánkjait, mintha éppen a robbanás pillanatát látnánk.

Béres Márta és Pletl Zoltán
Béres Márta és Pletl Zoltán
A tárgyaknak és a világnak ez a hiperrealista széttartása jutott eszembe a szabadkai előadás díszlete láttán. Perovics Zoltán ugyanis nagyszabású installációt készített Tolnai Ottó díszlet-instrukciója nyomán. Kár, hogy a meghagyások mellőzésével kimarad a szerző felütése, miszerint a függöny széthúzása után egy „fal kidől, szinte rá a közönségre”, de a debreceni Csokonai Színház nagyszínpadán felépített játéktér impozáns látványa így is kárpótol. Perovics díszlete trégerekről lógatott és bizonytalanul mozgó pallókból áll, mintha a darab helyszínéül szolgáló ház, szoba vázszerkezetét, gerincét, stilizációját látnánk a búzával felszórt porondra érkezni, ahol bontott téglahalmok elszórt szigetei álldogálnak. A pallók elrendezése és használatba vételük megidéz ringó hajótesteket és árbocokat vagy krisztusi kereszteket is, miközben a térben feltűnő anyagok és tárgyak a bácskai vidék hangulatát árasztják. A térkompozíció tehát kozmikusabb lesz, mint a Tolnai-szövegben szereplő szobabelső, mert csak a lényegi motívumokra koncentrál, ahogy Urbán András rendezése sem a Könyökkanyar című darabot állítja színpadra, hanem passzusokat és motívumokat ragad ki  s erősít fel saját víziója szerint.

Varga Heni
Varga Heni
Ha valaki nem olvasta a Könyökkanyart, kevésbe tudja elhelyezni a kiválasztott elemek és figurák groteszk eltorzítását, ugyanakkor a performanszhoz hasonlatos előadás anarchikus érzelmi felfakadása minden bizonnyal számára is világos lesz. Mintha egy valamiféleképpen egyre inkább szétcsúszó világot látnánk Tolnai darabjának, a Vajdaság miliőjébe törő Balkánnak az érzete kapcsán. Hogy Kelet-Közép-Európa, Jugoszlávia, a vajdasági magyarság vagy a kisvárosi élet nyomorodik egy ellenállhatatlan és nyers erő ellenében, azt nem tudni pontosan, hiszen nem a konkrét üzenet a fontos, hanem a ráción túli hatások és megfelelések. Mezei Szilárd kavargó muzsikájának hasonló a tétje, amennyiben különböző zenei világok tárulnak fel benne: sikoltó hegedű váltja a jazz futamokat, aztán balkáni melódiák hangzanak fel, összhangban a színpadi kavargással.

Az egyik jelenetben nem az egyes szereplők, hanem az egész világ lesz tripperes, és próbál az általános vakaródzásból kikeveredni a Mama kékkőoldatos kúrája segítségével. Az egyik legszebb kép, ahogy a kerti permetező kékesre festi a nejlonra heverő meztelen, kiszolgáltatott testeket. Egy másik kitartott pillanatban hosszan zúdul alá fentről a búza, mintha az idő múlása lenne képbe fogalmazva; az időé, amely lassan, de biztosan elhozza a változásokat. De mindezek impressziók: az előadás felerősíti Tolnai szövegének azt a lehetőségét, hogy a könyökkanyar egyik házába csapódó kamion és a gyomrából elősereglő balkáni forgatag rombolása a Mama álma, esetleg egyik festményének eleven lenyomata.

A szereplők is álombeli látomásként jelennek meg, nem pedig konkretizálható, realista alakokként. Béres Márta maga a folytonos kiszolgáltatottság, akár Eleonóra, akár a Kurvácska szövegét mondja, mindig az ő üde lényének a figuráit kapja közre a két marcona alak. Varga Heni az álmodó Mama monológjával kékes fényben lépdel alá egy pallón, mint valami kísértet, mikor pedig elveszti a házát, saját világát az „Itt a piros, hol a piros” jellegzetes balkáni szerencsejátékán, sírba fekszik, nem pedig az utcán bolyong, mint Tolnainál. Az előadás a megmaradt szövegrészeket és figurákat tehát új jelentésekkel egészíti ki.

Jelenet az előadásból (Forrás: Csokonai Színház)
Jelenet az előadásból (Forrás: Csokonai Színház)
Pletl Zoltán Medvéje például egészen emberinek tűnik, de nemcsak az előadás végén el is hangzó instrukció miatt, amely beszámol arról, hogy amikor a Borbély mindenkit megborotvál, a Medvét is, a temérdek szőr alól férfi bukkan elő. Van egy pillanat, amikor a szőrös alak hosszan szalutál, az értelmezések egész sorát indítva el ezzel, hiszen el lehet képzelni, miféle Medve lehet az illető. Vagy maga a borotválás motívuma, amely a szövegben a bácskai falvak és kisvárosok derűs polgári maradványaként hangzik fel, miközben az előadás egyik etűdjében a borotválás egészen a másik torkának átvágásáig fajul. Az pedig egyenesen magáért beszél, mikor Molnár Zoltán Luxként Tolnai mondatát többször megismétli, szinte kétségbeesettebben hajtogatja, mert maga sem tudja a választ: „Most Törökországból jövünk, vagy Törökországba megyünk?”


Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a III. Deszka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.


Vö. Miklós Melánia: A metaforák (más)színháza
Sirbik Attila: A valóság álma

Cím:  Könyökkanyar,  Szerző:  Tolnai Ottó,  Rendező:  Urbán András,  Zene:  Mezei Szilárd,  Díszlet:  Perovics Zoltán ,  Szereplők:  Béres Márta,  Pletl Zoltán,  Molnár Zoltán,  Varga Heni
Megítélt támogatás: 700 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Kosztolányi Dezső Színháznak Tolnai Ottó Könyökkanyar című színművének színreállítására (2007)