Jelenetek az előadásból

A szép emlékű Kapcsolódjunk és bömböltessük után Hód Adrienn ismét szellemes, négyszereplős társasjátékkal rukkolt elő, melyet hasonlóképpen két táncossal és két zenésszel képzelt el. A két előadás szereplői között még közös részhalmaz is van Garai Júlia és Mizsei DR személyében. A Pont – Mit kezdjünk a testünkkel? című előadásban ugyanis Garai Júlia és Biczók Anna táncol, Mizsei DR és Tabbouch Linda (I.O.N.) zenél – bár ezeket a műfaji határokat ez esetben kár halálosan komolyan venni, a zenészek a táncosokhoz hasonlóan  előadóként vannak jelen.

Az élmény otthonosságát és jóleső ismerősségét persze a régi alkotótársakon túl annak köszönhetjük, hogy Hód Adrienn koncepciózusan ott folytatja, ahol abbahagyta: a koreográfiai formák és struktúrák lebontásánál. „Az érdekel, ha azt, amit az ember birtokol, valamiért elengedi, akkor mi az, ami a kezében marad. Ezt keresem az alkotói folyamatban. Megpróbálok távol kerülni attól, amit eddig tudtam."

Ez persze rendkívül csalóka és arisztokratikus kijelentés, és nem árt, ha mindenkiben, aki esetleg késztetést érez, hogy utánozza eme nagyvonalú gesztust, tudatosul, hogy csak akkor izgalmas egy ilyen, a formák szétcincálására, összezúzására felépített előadás, ha az adott koreográfus tökéletesen tisztában van azzal, milyen struktúrát bomlaszt fel éppen. Ha van mit elengednie. Hód Adrienn munkáiban ez a szakmai tudatosság adott, és nem csupán azért, mert számtalan, kiváló formaérzékről tanúskodó előadást készített a múltban, hanem azért is, mert pontosan le lehet követni, hogy a Pontban miről mond le, mi az, amit kikerül és hol keresgél.   

A kutatás tárgyát legnyilvánvalóbban Mizsei DR vágja a képünkbe, amikor azt duruzsolja: „Ez hiba, ez hiba, a színpadon ez hiba…” Ezt a mondatot ismételgeti, morzsolgatja, olykor a felismerhetetlenségig torzítva a szavakat. Vagyis bejutottunk egy olyan zónába, ami elvileg nem létezik, ki van iktatva, vagy legalábbis hagyományosan láthatatlan a nézők számára. Az előadók mind ebben a sávban mozognak. Kezdve ott, hogy Mizsei DR a színpad szélén, félhomályban, a teljes senki földjén ül a padlón; Tabbouch Linda bár belül van a színpadi térben, háttal ül a közönségnek és a táncosoknak; Biczók Anna pedig egyszer szintén percekre kicsúszik a színpadról, függetlenítve magát az adott helyzet kötött szabályai alól. A világítás is árulkodó, a szereplőket ugyanis ebben az előadásban nem feltétlenül világítják meg, ellenben furcsa módon dominánssá válik egy úgymond haszontalan (persze, nyilván a címre utaló), tűszúrásnyi fénypont, hátul a függönyön.

A zenészek

A zenészeknek köszönhetően a hangok külön életre kelnek a darabban. Mizsei ugyanúgy szétszedi a mondatokat, szavakat, hangokat, mint Hód Adrienn a koreográfiai struktúrákat, akár a jelentés is eltűnhet, ahogy hangokra csúszik szét egy-egy szó, végletesen lelassítva. A ritmikusan szavalt pszeudo-állatmesétől az éneklésen, suttogáson át az egészen fura zörejekig kaotikus, de nagyon termékeny zenei szövet születik.

Nagyszerű mindkét táncosnő, bátrak, könnyedek, és rendkívül lazán használják ki, hogy képzett a testük, de ugyanolyan könnyedén le is tudnak mondani a tanultakról, egyfajta ál-ártatlan, tabula rasa-szerű állapotba visszatérve. Ehhez a fajta játékossághoz nagyon jónak kell lenni, Garai Júlia pimasz tehetsége, humora nem újdonság, Biczók Anna viszont igazi meglepetés. Garai gátlástalanul bohóckodik, parodizál, Biczók líraibb, álmodozóbb figurájával ellenpontozza őt. A táncosok az alapokig lemennek: úgy csűrik-csavarják egymást, mintha csak rongybaba lenne a másik teste, rugdosva próbálgatják a test reflexeit, keresgélik a végleteket. Az intimitás határait is tetszőlegesen tologatják, akár úgy, hogy felfedik a testüket, akár úgy, hogy egymásba gabalyodnak vagy verekednek, de érdekes az a kísérlet is, ahogy Mizsei sziszegve csalogatja őket: „Gyertek ide, gyertek ide…”, majd mikor sikerült odavonzania a táncosokat, kinyilatkoztatja: „Menjetek el!” Nem tudok másra gondolni ennél a jelenetnél, mint hogy hány koreográfus kebelezi be, majd köpi ki táncosait, amikor már nincs rájuk szüksége. És még nincs vége, Mizsei DR után a háttal ülő, gyönyörű hangú énekes-basszusgitáros Tabbouch Linda hihetetlen szirénhangja is felcsendül, és hívására ismét a horogra akad egy táncos.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A hamis, üres pózok és az eszköztelen, civil testhasználat két véglete között kutakodnak a táncosok, nyilván önmagában egyik sem igazán érdekes, viszont egymáshoz viszonyítva annál inkább. Az utolsó kép is hasítás, a két véglet egymás mellé passzítása: Biczók Anna melltartóban és bugyiban üldögél görnyedten, maga elé meredve, míg Garai Júlia a háttérben pózokba vágja magát, mint egy kezdő sztárocska élete első erotikus fotózásánál. A test két különféle tálalása válik itt ketté, a néző nélküli, csak önmagában létező testé, és a kifejezetten a vakuknak/reflektorfénynek/nézőközönségnek szóló testé. Mindkettő titok marad: az egyik azért, mert nem árul el magáról semmit, magába zárul, a másik, mert bár úgy tűnhet, megmutatja magát, önmaga helyett csak üres kliséket tol a látótérbe.