Radha Mitchell a Hasonmásban |
A nem is annyira távoli jövőben az emberiség önkéntes szobafogságra ítéli majd önmagát, s mindennapi életét hibátlan külsejű plasztikrobotok, azaz szurrogátumok útján fogja lebonyolítani: a bűnözést, a fertőzéseket, az apró mizériákat, s a hivatalnak packázásait elfeledve. Csakhogy az életét kényelmes fotelágyból irányító társadalom gondosan kimunkált népképviseleti rendszerében felüti a fejét a véres anomália: egy új fegyver, amely a pótlékok ellen fordítva egyszersmind a négy fal között elheverő operátorok agyát is péppé zúzza.
A pár esztendővel korábbi, nagysikerű képregényből (The Surrogates) adaptált Hasonmás (Surrogates) a fenti alaphelyzetből indítja cselekményét, s a kellő tapasztalattal felvértezett mozilátogató már a történet legelején sejtheti, milyen csemegéket is kínál majd számára a film emberséges terjedelmű, szűk másfél órás játékideje. Nos, néhány erősen robotamortizáló üldözős-lövöldözős jelenetet, egy művi társadalom ambivalens ábrázolatát, lázadást a rendszer ellen, kisakkozható fordulatot, valamint egy praktikus életvezetési tanácsot (ne menekülj tetszetős, de hazug látszatokba a problémáid elől!). S kínálja mindenekelőtt a parókás (robot) és a tar kobakú (originál) Bruce Willist, aki a mozgalmas nyomozás közepette egyúttal leszámol a művi boldogság és a látszatélet illúziójával is – magánéletében és össztársadalmi szinten egyaránt.
Bruce Willis |
Hellyel-közzel krimiről lévén szó, ildomtalanság lenne ellőni a történetben rejlő szolid mennyiségű puskaport, ám két témát azért így is nyugalommal tárgyalhatunk: a kommersz és akciókban gazdag filmek esetén kitüntetett figyelemre ritkán méltatott színészarcokat és a film már emlegetett üzenetét, s e két tárgy között kis jóakarattal akár még némi kapcsolatot is teremthetünk. Mert hát e film legfőbb értékét – tűnjön bár a zsáner ismeretében ez a kijelentés mégoly furcsának is – az öregedő vagy kimondottan öreg arcok jelentik! Bruce Willis markánsan korosodó ábrázata, melyen a kopés ifjúságra e nyomozószerepében mindössze a tartott önirónia villanásai, a szem és a szájzug pillanatnyi összjátékai emlékeztetnek – értelemszerűen főleg a parókás-robotos jelenetekben. Akciófilmek egész sorából ismerős, sebzett és elkínzott fizimiskája ezúttal az amerikai hős szokott vizuális üzenetén (az ernyedetlen, s a kihívásoknak váltig nekirugaszkodó erőfeszítés meghozza a győzelmet…) túl más jelentést is hordoz: a valódiság, a felvállalt öregedés keresetlen méltóságát. Ahogy a megöregedett arc kifejezőerejét, hatalmát bizonyítja e filmben az amerikai mozik hórihorgas, nagyszerű karakterszínésze, a 70. életév küszöbén álló James Cromwell jelenléte is. Willis és Cromwell (valamint a szurrogátumok elleni lázadás rasztaprófétájának szerepét alakító Ving Rhames) mellett a jólfésült és szépen sminkelt, fiatal és gusztusos színészek és színésznők létezésük ürességével hatnak – korántsem csak erre a filmre jellemző módon, ám ezúttal mindenesetre indokoltan.
Bruce Willis (Forrás: PORT.hu) |
A létezés valódi kereteivel, a mindennapi konfliktusokkal, a fájdalmakkal, az öregedéssel és a menetrendszerű utcai kellemetlenségekkel együtt kell élnünk – ezzel a szerényen rokonszenves, közhelyességében is vállalható tanulsággal szolgál a Hasonmás, s ehhez képest erősen másodlagos, hogy Bruce Willis a legutolsó pillanatban az ENTER-SHIFT billentyűkombináció lenyomásával megmenti-e a teljes emberi fajt, avagy sem. De persze azért megmenti, hiszen ez a mestersége.
Vö. Szalóky Bálint kritikája
Bujdosó Bori: Bruce Willis Robotországban
Sági Róbert: Die Hard Barbie
Hlavaty Tamás: Robotzsaru esete a mássággal