Patrice Chéreau legnevesebb munkáiban rendre a test szenzációi felől igyekezett képet alkotni az elkötelező érzelmek nyomorúságáról. Míg a Margó királynőben felizzó vonzalomhoz hugenotta hullák mezítelen tömegei adták a kulisszát, addig a honi forgalmazástól oktalanul megkímélt Son frére-ben a haldokló báty teste vált esztétikai objektummá – a legsikerültebb munkában, az Intimitásban pedig két idegen keservesen suta szeretkezéseiből született reménytelen vonzalom.
 Romain Duris |
A legújabb műben, a Hajszában is akad néhány ruhátlan test, sőt egy alkalommal egy nagy műgonddal inszcenált szeretkezésnek is tanúi lehetünk – ámde az opera- és színházrendezőként egyaránt hírneves direktor ezúttal sokkal inkább a nyelvi kommunikációra összpontosítva mutatja be, miként bukik el a kapcsolatteremtési szándék, s miként visznek tévútra a heveny érzületek.
S mintha a kudarcért legfőképp az önzés volna a felelős. A lakásfelújításokban utazó, lázas véralkatú Daniel (Romain Duris) egy távolságtartóbb, hervadó bájú üzletasszonnyal, Soniával (Charlotte Gainsbourg) folytat félig-meddig hivatalos viszonyt, azonban már elégtelennek tűnnek számára a kapcsolat homályos keretei, így pedig folyvást azok tisztázásába, s a kötelékek megszilárdításába fog. Ámde egyre jobban izzó szerelmi dühében kevés fölös figyelme és érzékenysége marad, sorra hidegséggel vagy érdektelenséggel vádolja a másikat, vagy épp azzal provokálja, hogy orra előtt nyílt flörtbe kezd egy idegennel. A főként önnön fájdalmával elfoglalt Daniel még legjobb barátjának szennyesét is könnyedén kiteríti, s utána támadásként fogadja a méltatlankodást – amikor pedig ideiglenes otthonában egy idősebb férfi (Jean-Hugues Anglade) kezdi zaklatni rajongásával, képtelen észrevenni a hasonlóságot kettejük között.
 Charlotte Gainsbourg |
A Hajsza – miként címe is mutatja – jobbára magányos, egyirányú szenvedélyként ábrázolja a szerelmi megszállottságot, s a kiszolgáltatottság és a ragaszkodás utáni vágyat kiváltképp a szereplők jellemhibáiból eredezteti. Ilyenformán azonban az önfeladást forszírozó Daniel agresszív küzdelme kevéssé tetszik rokonszenvesnek – s főleg azért nehéz azonosulnunk vele, mivel drámája egy pillanatra sem válik igazán súlyossá.
Míg Chéreau korábbi munkái esetében többnyire válsághelyzetekben és erőteljes dramaturgiai megoldásokkal élezte ki hőseinek konfliktusát (legyen szó a Margó királynő cselekményét meghatározó Szent-Bertalan éjről, az Aki szeret engem, vonatra száll temetést megelőző vonatútjáról vagy az Intimitás kiindulópontjáról, melyben két ember csupán szexpartnerként próbálja használni a másikat), addig az új mű Anne-Lousie Trividic–kel közösen jegyzett forgatókönyve gyakorta csupán szerzői önkénnyel képes felfokozni banális alaphelyzetét. A Daniel kegyeiért epedő férfi történetszála így voltaképpen végig kimódoltnak hat – ráadásul az a megragadóan intenzív és hiteles atmoszféra, mely Chéreau filmjeit eleddig rendre jellemezte (s itt elég csupán az Intimitás gazdagon kavargó Londonjára emlékeznünk), ezúttal csupán nyomokban van jelen.
 A képek forrása: PORT.hu |
A legfőbb gond azonban szimplán a közelítésmódból fakad – abból a szándékból tehát, amely a szerelmi viszonylatok dús szövetű problémáit csupán a beszélgetésekben próbálja megragadni. Merthogy Chéreau filmje nagyobbára hosszadalmasan hömpölygő dialógusokból és végeláthatatlanul kesergő duettekből áll össze – ilyenképpen pedig képtelen túlnőni egy eszközszegény színházi előadás szűkös keretein. Habár Duris és Gainsbourg küzdelmeinek számos értékelhető színészi pillanata akad, egészében véve aligha képes megragadni a nézői figyelmet. Hiába a lendületes kameravezetés, a baljóslatú háttérzene és a megannyi megviselt, keserves tekintet: a Hajsza csak szenvelegve beszél arról, amiről elődei valódi drámai erővel voltak képesek nyilatkozni.