 Porogi Ádám és Berényi Nóra Blanka |
A fenti gondolat a Legközelebbi ember című előadást nézve nagyjából a harmadik percben jutott eszembe, és ki sem ment belőle az előadás végéig. És nem, nem csak azért, mert a jeleneteket afféle filmes vágás választja el egymástól, jelezvén egyszersmind az idő múlását is, hanem mert a rendező túlnyomórészt a színházi „totál” helyett a filmesnek mondott „közelikkel” operál, vagyis vezeti a néző tekintetét. És nemcsak a látvánnyal teszi ezt, vagyis nemcsak a tekintetet vezeti, hanem a fülünket is, amennyiben a szöveg – amely a színészekkel együttműködve a rendező munkája – csupa intimitás.
Hajdu Szabolcs művészi anyanyelve ez: az intimitásba, a hétköznapiságba, a banalitásba beleszőtt veszélyhelyzet; mert persze mindig történik valami vagy jön valaki – többnyire hasonlóan banális történés vagy személy –, ami vagy aki súlyos vágásokat ejt a betokosodottnak tűnő sebeken. Így volt ez a korábbi színházi előadásaiban – trilógiának is nevezik a 2015-ös Ernelláék Farkaséknált és a saját társulatával, a Látókép Ensemble-lal készült Kálmán-napot (2016) és az Egy százalék indiánt (2019) –, és a filmjeiben is, melyek közül elevenen él emlékeinkben a Covid alatt online látott Békeidő, ez az epizódokból összeszerkesztett tabló, amely egyszerre tette elviselhetőbbé és elviselhetetlenebbé a Covid-okozta bezártságot.
 Simonyi-Lengyel Mira díszletében Sodró Eliza és Baki Dániel |
És akkor itt van a Radnótiban bemutatott Legközelebbi ember – amely már a címével is behívja önmaga ellenpontját, a „messziről jött embert”, pedig voltaképpen szinonimái egymásnak –, amelyben egy szolidan bepállott családi viszonyrendszer repedezik-töredezik a szemünk előtt, miközben jólesik belefeledkezni a színpadon összehordott, több évtized lenyomatát őrző lomhalomra, mely mintha a maga rétegeivel festői hátterét adná a különböző konfliktusok rétegzettségének. Van itt minden – távcső, bőrönd, kitömött gólya, szánkó, tölcsér, agancs, vödör, bukósisak, műkandalló, locsolókanna, kosárlabda, napernyő és sok-sok egyéb –, de ne higgyük zavaros összevisszaságnak Simonyi-Lengyel Mira díszletét, vagyis ezt a raktárrá-lomtárrá avanzsált hétvégi házat, mert nem az, hanem rekvizitumok gyűjtőhelye, múltleltár.
Ahogy hamarosan azzá válik – legalábbis részben – a szöveg is: a testvérpárnak rendet kellene vágnia a rendetlenségben, szétválasztani a szemetet a „még-jó-lesz-valamire” és a „nekem ez kell, mert emlék” tárgyaktól. Ki-ki a párjával érkezett az eseményre, és természetesen ez is újabb kapukat nyit újabb konfliktusok felé. Krissz és Elvira kapcsolatának válságára éppen itt és most derül fény, Martin és Petra pedig éppen felül egy kényszerpályán száguldó vonatra. Na de amíg idáig, valamint a lehetséges és evidens következtetések levonásáig jutunk, Hajdu Szabolcs szövegírásához híven kiderül itt minden: a családtörténettől kezdve a szexuális problémákon, a szüzesség elvesztésének történetén át az írói ambíciók megfenekléséig.
 Sodró Eliza |
Mondjuk, ez egyszerre ismerős és szórakoztató. Nekünk is, meg annak a bizonyos „legközelebbi embernek” is, aki maga Hajdu Szabolcs, nemcsak színészi, hanem írói és rendezői mivoltában is. A sztori szerint a világ túlfelén kántor, és onnan, messziről érkezett az apja temetésére – de már ez is olyan sejtelmesen van tálalva, hogy nyugodtan kétség támadhat bennünk az igazságtartalmát illetően. Mert bizony lehetséges, hogy Bob, ez a mágikus aurába bújtatott alak, ez a dramaturgiai katalizátor a szomszéd faluból érkezett, konszolidált házasságban él, négy gyerek szerető apukája… (Ez persze csak az én találmányom, nyilván nem így van, de akár lehetne is…) Minden esetre pompásan ért ahhoz, hogy vadidegeneket a legintimebb dolgaikról beszéltessen, valamint ahhoz is, hogy saját beszéd helyett rendre visszakérdezzen – „kérem?” –, vagyis magáról a lehető legkevesebbet áruljon el.
De hát nem, ez a katalizátor-szerep csöppet sem ártalmatlan. Miközben a felszín arról fecseg, hogy a párok és testvérek végre kimondanak néhány régóta kimondásra esedékes dolgot, a súlyos elhallgatások néha kellenek a túl- illetve továbbéléshez. Kivált Elvira a kibeszélés dogmatikus híve, miközben a párja, Krissz általában csöppet sem a szavak embere, csak a legmélyebb sérelmekről tud folyékonyan beszélni. Martin és Petra közt nemcsak a személyiségek fajsúlyának különbsége jelentős, de az élethelyzet, valamint a jövővel kapcsolatos elképzelések is egészen mások; ezért aztán a kiegyezés azt jelenti, hogy egyikük nemcsak hajlik, hanem törik, ami semmi jót nem jósol.
 Hajdu Szabolcs és Berényi Nóra Blanka. Fotó: Dömölky Dániel. |
Hajdu Szabolcs arcán rejtélyes félmosoly, fején széles karimájú kalap, gesztusai lágyak, hangja meleg – nem csoda, hogy mindenki rögtön bizalmas vele. A többi színész nagyjából saját magából beszél, azt a formát hozza, amit ismerünk tőle, abban viszont profi, hiteles és meggyőző. A Martint játszó Porogi Ádám megint nagyon érzékenyen és színesen teszi elénk ezt a vélhetően egykönyves, önmagában erősen bizonytalan értelmiségit. Sodró Liza Elvirája az a tankszerű képződmény, amelyik hihetetlen verbális akrobatikával leplezi a szorongását, formálja a maga képére a környezetét. Férje, Krissz pompás komplementer figura ebben a felállásban, Baki Dániel a tétova és teszetosza felszín mögé ügyesen-finoman odateszi a jelzést: ettől az alaktól azért bármikor kitelik egy jó kis lázadás. Berényi Nóra Blanka első és második pillantásra az a kis liba, aki jól megfogná a tán fényes írói jövő előtt és amúgy válás után álló fickót, de veszélyesebb ennél: sikerül neki, bár nem megy vele sokra.
Elgondolkodtató, jól megcsinált előadás; annyira ismerős minden és mindenki, hogy szívesen tekintjük afféle társadalmi dokunak, amikor az előadás után, a színház előtt kitárgyaljuk a figurákat és a fordulatokat – és igyekszünk megtippelni a „tíz év múlvát”.
Szeretném, ha abból filmet csinálna Hajdu Szabolcs. Lécci. Lécci.
Az előadás adatlapja a színház honlapján, itt található.